Játszd újra, Hollywood!

Hollywood egy óriási fekete lyuk, mely minden sikert, minden hírnevet és minőséget magába szippant. Esetünkben (lásd az általad éppen olvasott cikk címét) ez azt jelenti, hogy ha teszem azt európai terepen készül egy film, mely világraszóló siker lett, akkor Hollywood ráteszi a mancsát előbb vagy utóbb és átformálja saját arculatára. Ez tény, nincs ezen mit szépíteni. Nincs mit vitatni rajta. Azon már inkább vitázhatunk, hogy van-e mindennek létjogosultsága? Nem pusztán az újrázás aktusának értelmét kérdőjelezzük most meg, hanem az újrázásnak konkrétan ezen válfaját. Amikor az álomgyár annyira magáévá akarja tenni egy film sikerét, hogy újrakészítteti saját színészeivel, saját rendezőivel, kvázi ellopja a nálánál okosabb, de kevésbé menőbb ember ötletét és zsebre teszi azt. Feldúsítja, felturbózza, felmelegíti. Akárhogy is nézzük, a filmekben is egyre inkább az újrafelhasználhatóság kora zajlik.

Amikor remake-ről van szó, a befogadóból egyfajta beidegződésként, kódolt reflexként heves tiltakozás tör elő: "Hát Hollywood-nak semmi sem szent?" - szól a mantra időről időre, a világ összes filmrajongójából, egy emberként felszakadva tűzokádást idézve. E sorok írója talán túlzásnak tartja a sok zsörtölődést - az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyeneken felhúzza magát az ember és különben is, egy filmet mindig úgy érdemes értékelni, hogy különválasszuk az előéletétől. Nehéz, az kétségtelen. De ha őszinte hívei vagyunk a mozgóképnek, mint művészetnek, akkor nem szabad fennakadnunk olyan kellemetlenségeken, mint az eredeti ötlet részleges hiánya. Higgadjunk tehát le, vegyünk egy mély lélegzetet és az elmúlt időszak remakejei apropójából (pl. Szemekbe zárt titkok, Ben-Húr) nézzünk kicsit körmére Hollywood rákfenéjének.

Másolás, vagy újraírás?

Ha remake-ről beszélünk, akkor többnyire ez két eshetőség állhat fenn. Ám tekintve, hogy jelenleg kizárólag nem angolul beszélő filmek amerikai újráikról van szó, így kibővíthetjük a "butítás" címkével is, mely sok helyütt felüti a fejét. Ha fogsz egy nagyon jó koncepciót (ellopod mástól) és saját nyelveddel újramondod, attól sajnos nem lesz a kész műnek túl nagy exkluzivitása - szimpla másolással nem lehet sokat elérni, az eredmény feleslegessé válik és szinte elválaszthatatlanná lesz az eredeti filmtől. Ujjal mutogatnak majd rá és az a helyzet fog fennállni, hogy az amerikai film rendezője semmi újat nem tudott mondani és minden, ami pozitívuma a filmnek, az az eredeti alkotás érdeme. Több ilyen dolgozatról tudunk, amelyek szolgaian tartották magukat a már meglévő koncepcióhoz és lusták voltak újat írni. Furcsa helyzet áll fenn akkor, amikor a remake a maga nemében egy kiváló darab, de az original-ról meglévő tudásunk megakadályozza azt, hogy objektíve tudjuk értékelni azt. Matt Reeves 2010-es Engedj be! című vámpírfilmje javarészt a svéd eredeti cselekményét veszi át, történései és helyzetei alig változtak, csak a színészek és az egész stáb lett lecserélve. Mégis, Reeves filmjéről a külföldi sajtó meglehetősen jó véleménnyel volt, nem is ok nélkül - okos, atmoszférikus és szép alkotás egy gyermek és egy önmagát gyermektestbe záró matuzsálemi kort jócskán túllépő lány (részletekbe most ne menjünk bele) szerelméről / barátságáról. Igényesen megmunkált, kitűnő színészekkel megtámogatott alkotás (Richard Jenkins, Chloe-Grace Moretz, stb.), ami ráadásul nem is esik bele abba a hibába, hogy a matériát túlzottan hollywoodiasítaná.

Európai szenzibilitását megtartván, hűséggel adaptálja amerikai környezetbe a történetet. Így cselekedett David Fincher is a Tetovált lány amerikai változatával, ám éppen ezért az ő variációja nem lett túl hosszú életű a hírnevet illetően. Hiába a sok szép, rideg kép és a remek színészek, másolat lett csupán, ami se nem sokkal jobb, se nem sokkal rosszabb az eredeti műnél - ami fájó azt nézve, hogy már az eredeti sem volt annyira jó, amennyire sokan beállítják, csupán egy élvezetes krimi. Így felmerül tehát a kérdés: miért? Mivégre volt szükség erre? Miért érné meg nekünk megnézni mindezt angol nyelven, ha már láttuk egyszer svédül?

A válasz egyszerű is lehet: miért is ne néznénk meg két, történetében egyező filmet, ha mindkettő hasonlóképpen jó? Na puff. Ugyanebbe a kategóriába sorolhatjuk Cameron Crowe Vanília égboltját is, mely szintúgy kvázi egy az egyben lemásolja Amenabar filmjét, mégsem tudunk rá haragudni túlzottan, mert helyén vannak az alkotóelemek, amik egy jó filmhez szükségeltetnek.

A fentieket nézve szerettük volna azt hinni, hogy Spike Lee is hasonlómód igénnyel viseltetik majd Park-Chan Wook modern klasszikusnak számító Oldboy című filmjéhez, de az ő variánsa nem lett más, mint az árnyéka csupán egy kiváló rendezőnek és egy kiváló filmnek.

Western az egész világ

Mindenki ismeri Clint Eastwood Névtelen férfiját, aki poncsóban, szivarkával a szája szegletében, kezében pisztollyal irtja az ellent és ugrasztja egymásnak az épp aktuális két rivális bandát. Az Egy maréknyi dollárért című klasszikus ugyan nem amerikai (elvégre az olasz spagetti westernnek adott egy kezdőlökést), de érdekessége az, hogy egy japán filmnek (Kurosawa Testőrének) az újrája. Ami még érdekesség, hogy egy olyan történetről beszélünk, aminek premisszája fel-felbukkan különböző filmekben és végül 1995-ben kikötött Hollywood-ban is, amikor Walter Hill elkészítette Az utolsó emberig című, szesztilalom idején játszódó, gengszterfilmes ikonográfiát westernhangulattal vegyítő filmjét Bruce Willis-szel. Jó példa arra, hogy egy történet miként járhat be generációkat és miként teheti magáévá több nemzet is. A film minősége vitatható, nem sokkal több egy felejthető, ám szórakoztató csihi-puhinál, de jól látható a rendező keze nyoma a végeredményen. Az is vitatéma lehet, hogy tekinthető-e ez (vagy a későbbi Sukiyaki Western) hagyományos értelemben vett remake-nek és nem-e inkább csak folklórrá vált történeteket prezentáló filmek? A határ elmosódik.

Amikor győz a megalománia

Kevesen tudják, de James Cameron 1994-es Két tűz között című Schwarzenegger-opusza egy francia akció-komédia (Titkolt titkos ügynök) újrája. A hasonlóság itt ténylegesen a premisszában és néhány kósza pillanatban mutatkozik meg, de a különbség annál számottevőbb és látványosabb - itt mutatkozik meg igazán az, hogy Hollywood rombolásmániája és sztárkultusza mennyiben képes arra, hogy javítson valamin. A Két tűz között eredetije nem volt más egy franciás, mérsékelten humoros szösszenetnél, Cameron filmje viszont minden csőből tüzel, látványban gigászi, miközben azt is eléri, hogy kiváló paródiáját nyújtsa a Bond-filmeknek (Bond szerepében Arnie) és kiváló gegekkel (lovas-motoros üldözés) szórakoztassa a nézőt.

Távol-kelet és gengszterek

Hollywood nem rest a távol-keleti országok filmjeiből sem elcsenni pár ötletet, így például megannyi horror (A kör; Átok; stb.) újrája mellett egy-egy figyelemreméltóbb darab is napvilágot látott. A Szigorúan piszkos ügyek című hongkongi rabló-pandúr dráma kiváló, fordulatos alkotás, ezt az alapanyagot pedig William Monahan forgatókönyvíró segédletével Martin Scorsese gyúrta át amerikai módra. Azon túl, hogy a cselekmény fontosabb fordulatai itt is meg vannak tartva, sokat számít a rendező stílusa és a közeg. A helyszín megváltoztatásával automatikusan megváltoztak a karakterek egymáshoz való viszonyulásai, megváltozott a hangvétel is: az eredeti egy melankolikusabb alkotás volt, Scorsese filmje nyersebb és erőszakosabb, megfejelve mindezt egy egész estét betöltő sztárgárdával (Martin Sheen, DiCaprio, Matt Damon, Alec Baldwin, Jack Nicholson, és még sorolhatnánk). Az amerikai verzió nem feltétlen mondható ugyan jobbnak elődjénél, inkább más, illetve ha nagyon merészek akarunk lenni, akkor mondhatjuk, hogy hasonlóan jó darab. Bizonyítéka annak, hogy érdemes olykor bepróbálkozni más ötletek újrázásával és átültetésével, mert az eredmény olyan lehet, ami igényli az eredetitől eltérő megközelítést. Ehhez persze kell egy olyan kaliberű direktor, mint amilyen Scorsese és egy olyan forgatókönyvíró, mint Monahan, akik kézben tartják a dolgokat és képesek saját arcukra formálni az adott történetet.

A fentiek jól példázzák tehát, hogy egy hollywoodi környezetben végrehajtott remake gondolata nem feltétlen ördögtől való gondolat - hasonlómód lehet fantáziátlanul és ügyesen csinálni, valamint arra is lehetőséget biztosít arra, hogy egy rendező újraforgassa pár évvel korábbi, lényegesen alacsonyabb költségvetésből készült filmjét világsztárokkal és jobb technikai háttérrel (lásd: Robert Rodriguez és az El Mariachi-Desperado esetét).