Hirdetés

Ilyennek látták a Puliwood szerkesztői 2016-ot

|

Tavaly egy nagy veszteséget követően elindult új honlapunk és időbe telt, mire megszoktuk, de a kis csapat jobban összekovácsolódott, mint valaha. Már a Puliwood lobogója alá tömörülve csaholunk boldogan a filmekről és azok készítőiről. Szerintünk ilyen volt 2016.

Hirdetés

A feltételes módnak hatalmas ereje van. Gondoljunk csak bele: ha még meglenne a korábban évekig dédelgetett filmes oldalunk, a már teljesen más néven és más csapattal futó CineStar, akkor most annak hasábjain írnék egy bevezetőt. Ugyanakkor talán rengeteg olyan lehetőség is elkerült volna minket, amely új honlapunkon, a Puliwoodon megadatott nekünk (hogy csak párat említsünk: kilátogathattunk a bécsi Comic-Conra; új pajtásokra tettünk szert a Marvel Magyarország, az SDI Media Hungary és a Műsorvízió képében; Brian Coxszal interjúzhattunk; a legnagyobb színészeket hallhattuk szinkronizálni).

Hirdetés

Noha önhibánkon kívül vesztettük el a 2010 óta szerkesztett nagy elődöt, de idén májusban a Project029-nek köszönhetően képesek voltunk lábra állni és pár hónapnyi kitartó munka, valamint néhány emelkedett hangulatban lezajlott csapatépítő után büszkén jelenthetjük: a megszokott csapat itt van és örömmel köszönti mindazokat, akik régről követnek minket, illetve természetesen az újonnan érkezőket is. Nélkületek (külön kiemelve a törzsolvasókat) nem lenne értelme napról-napra püfölni a billentyűzetet és lerúgatni a vesénket sokadszorra is egy-egy sajtóvetítésen, de nektek köszönhetően létezhet a Puliwood és írhatnak a szerkesztői - most épp évértékelést - és ezért hihetetlenül hálásak vagyunk!

Amíg férfiasan azt mímelem, hogy por ment a szemembe, addig olvassátok el, hogy a többiek milyennek látták 2016-ot legfőképp filmes és sorozatos szempontból. Íme: 

Pavlics Tamás, a legendás állat

Rég volt ennyire egyenetlen év, mint a 2016-os: míg az év eleje - az Oscar-hajrá olyan üdvöskéivel együtt is, mint a Steve Jobs, a Spotlight, vagy A szoba - hozott magával némi frissességet például a Zootropolis, vagy a Deadpool képében, addig pont a blockbuster szezonban kellett nagyítóval keresni az átlagosnál, vagy akár a jónál valamivel maradandóbb darabokat. Végül az év utolsó pár hónapja ismét felpörgött, azonban ezt a már említett egyenetlenséget beárnyékolta az a rengeteg tehetség, aki távozott az esztendőben: Alan Rickman távozása váratlan, míg most Carrie Fisheré sokkoló volt, de oldalakon keresztül lehetne sorolni a fájó hiányzókat, akikkel már nem (sokszor) találkozhatunk a vásznakon. Ezzel együtt mégis azt látom, hogy Hollywood 2016-ban hiába ment a tutira képregény adaptációkkal (szám szerint 6-tal, ebből 4 Marvel), vagy újrafeldolgozásokkal (A dzsungel könyve szép és korrekt, de a felhajtást körülötte továbbra sem értem), mégis felfedezni véltem alkotásaiban az újítás, a kockáztatás szándékát.

Ennek talán legemblematikusabb figurája maga Deadpool volt, akinek a jelenléte kifejezetten üdítően hatott a már-már fáradt szuperhőszsánerre, de Bryan Singer megosztóra sikerült X-Menjében is felvéltem fedezni ambíciókat, ahogy a sokat szidott Batman Superman ellenben is (ha nem akart volna e mellé nagyot is mondani), a Marvel pedig szokásához híven tovább folytatta a kísérletezgetést, ráadásul sikerrel, még ha nagyot lépni továbbra sem mer. És pont ez a fajta kísérletezgetés, műfaji besorolhatatlanság vált sokszor kedvemre: Ben Affleck, mint autista bérgyilkos könyvelő? Idegenekkel Activity-ző Amy Adams? Cuki varázslények mellett gyermekbántalmazás? Magyarral pörlekedő Brian Cox? Jöhet! Még! Még! Még! Ha nem is mind talált telibe, örülni lehetett a váratlanságuknak, és nagyon remélem, hogy 2017 csak még inkább meglep majd hasonlókkal.

Kónya Sándor, az aljas egyes

Tarantino elkészítette eddigi talán legérettebb és legmocskosabb darabját, láthattuk Rocky-t, ahogy az élet padlóra küldi csak azért, hogy onnét győztesként tápászkodjon fel, Shane Black ismét bizonyította a Rendes fickókkal, hogy ő a havermozik legnagyobb királya, a Russo testvérek pedig azt, hogy ők aztán tényleg értik, miként kell szuperhősmoziba igazi drámát és geek-lelket simogató akciójeleneteket csempészni... Szép volt ez az év, szép volt még úgy is, hogy olykor nagyot csalódtunk (Batman Superman ellen; Suicide Squad) és szép volt akkor is, amikor egy-egy szenzációs filmet csupán otthon, négy fal között tekinthettünk meg (Az élet ára; Mr. Holmes; Anomalisa). A hazai filmipar lelkes figyelőjeként pedig külön örömömre szolgál, hogy ismét gazdagodhattunk nem egy újabb magyar filmmel (Tiszta szívvel; Ernelláék Farkaséknál; A martfűi rém; Kút), amelyről remélhetőleg még sokat fogunk beszélni a jövőben, és amely filmek lehetővé teszik a szélesebb közönség számára azt, hogy másként gondoljanak a honi mozgóképgyártásra.

Bagi Levente, a trónok arca

2016 számomra inkább a sorozatok éve volt, mintsem a kiváló filmeké. Míg a régóta figyelemmel követett szériák bravúrosan tudtak megújulni és frissek maradni, addig az új jövevények is képesek voltak káprázatos élményeket nyújtani. A régi motorosok közül a Trónok harcát és a The Walking Deadet tudom érdemben kiemelni, amelyek közül előbbi a történetének talán legpörgősebb évadát produkálta, míg utóbbi sikeresen kerülte el az unalomba fulladást egy régóta várt, karizmatikus gazfickó bemutatkozásával. A friss gyöngyszemek közül engem leginkább a Stranger Things és a Preacher tudtak megfogni, és már epekedve várom a 2. évadukat. Azért a gyengécskébbre sikerült filmes felhozatalban is akadnak kiemelkedő darabok, hiszen példának okáért a Deadpool az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb mozija lett, aminek végre sikerült tökéletesen filmvászonra ültetnie az egyik kedvenc képregényes karakteremet. A temérdek szuperhős-zúzda mellett, olyan filmekre is érdemes volt odafigyelni, mint a Shane Black tálalásában készült Rendes fickók, vagy a legelső Star Wars spin-off, a Zsivány Egyes, ami szerencsére szintén nem okozott csalódást. 2017-ben, számos alkotás mellett, A setét torony filmes adaptációját várom leginkább.

Fonyódi Noémi, a Deadpoollal táncoló

"F*ck 2016" - John Oliver ezzel zárta idén a műsorát és teljesen egyetértek vele, filmes szempontból meg aztán még inkább. Idén annyi felejthetetlen tehetséget veszítettünk el, hogy belegondolni is fáj, csak jöttek egymás után a hírek, én meg rosszallóan ráztam a fejem, hogy mivel érdemeltük ki mindezt? Az év elején széles vigyorral vártam az aktuális folytatásokat és minden egyéb blockbustert, később aztán viszont néhány jól arcon csapott és csalódottan kellett távoznom. Néhányszor egyenesen művészet volt annyi tehetséges szakmabelivel ilyen semmilyen vagy éppen rossz filmeket összehozni. Külön kiemelném az Öngyilkos osztagot, ami távolról sem volt vállalhatatlan, de bőven az elvárások alatt teljesített. Még ebbe a kategóriába sorolnám az Assassin's Creedet, a Warcraftot, a Hét mesterlövészt és az új X-Ment, számomra érthetetlen, hogy mitől lettek ezek az alkotások olyanok amilyenek. Aztán ott van a Marvel/Disney, amitől még mindig mindenki leteszi a haját és teljesen megértem, elképesztő milyen profizmussal tervezik meg a filmjeiket, ahogy az egész univerzumot felépítették és kivitelezik évről évre, ennek ellenére valahogy kezdek ráunni. A Doctor Strange és a Polgárháború is kivételes alkotás, mégis egyik sem talált meg magának igazán, viszont a Deadpool hatalmas felüdülés volt és a marketingjét egyszerűen zseniális eltalálták, még a saját őszinte előzetesét is bevállalta.

A Könyvelő, Az élet ára és az Érkezés nagy meglepetést okozott, akárcsak a Zsivány Egyes, amit főleg a befejezése és karakterei miatt zártam a szívembe. A Legendás állatok és megfigyelésük teljesen elvarázsolt és a Zootropolis végtelenül aranyos volt, a Star Trek új részét és a 13 óra: Bengázi titkos katonáit mindenki rögtön el is felejtette, én egész biztosan nem. Sorozatok közül még mindenképp kiemelném a The Night Managert és a Harley and the Davidsont, előbbit a színészek zsenialitása, utóbbit meg a kiváló történet miatt. Az Into the Badlands, a Westworld és a Preacher folytatásait pedig tűkön ülve várom, illetve a Black Sails befejező évadját, ahogy azt is, hogy végre magunk mögött hagyhassuk ezt a vacak, csapnivaló évet.

Milány Botond, az idegen-vezető 

Felemásra sikeredett ez a 2016. Jól indult az év, hiszen megannyi esztendő után ismét Oscar-díjat kapott egy magyar film (szép volt, Saul fia!), és még DiCaprio is révbe ért A visszatérővel. Aztán ahogy teltek a hónapok, a jó alkotásokat (10 Cloverfield Lane, Amerika Kapitány 3, Rendes Fickók) teljesen elhomályosították a csalódások és bukták: pl.: a Batman v Superman, Öngyilkos Osztag, Jason Bourne, Warcraft, X-Men, mind messze a várakozásokon alul teljesített. Szerencsére az év utolsó negyede ismét erős lett, köszönhetően olyan filmeknek, mint az Érkezés, a Kiéhezettek, a Doctor Strange, Éjszakai ragadozók, a Kaliforniai Álom vagy A fegyvertelen katona. Sorozatok terén viszont ismét egy remek évet zártunk. Olyan nagyszerű alkotások érkeztek, mint a már most klasszikusnak számító Stranger Things vagy a Westworld, az American Crime Story, a The Night Of, vagy az ígéretesen induló Preacher is, csak hogy azokat az új szériákat említsem, amiket láttam is, de remek évaddal folytatódott a Trónok harca, a Daredevil, a Vikingek, és a Better Call Saul is. Nagy bánatomra ezúttal nem lehet elmenni szó nélkül az elhunytak mellett sem, hiszen idén egy évtizedre elegendő csillag távozott el: Alan Rickman, Carrie Fisher, Gábor Zsa Zsa, Zsigmond Vilmos, Anton Yelchin, Peter Vaughan, csak hogy hirtelen megemlítsek párat, és még sorolhatnánk sajnos nagyon sokáig... Nyugodjanak békében! Reméljük 2017-ben nem lesz ilyen termékeny a kaszás.

Török Tamás, az éjszakai ragadozó

Az elmúlt években rendre kissé csalódottan tekintettem vissza a filmes felhozatalra. Természetesen idén is tele voltunk ordas nagy buktákkal, vagy meglepő mellélövésekkel, viszont mind filmes, mind sorozatos színtéren számos klasszikus született. Denis Villeneuve az Érkezéssel megalapozta, hogy ő lehessen Hollywood új sci-fi atyaúristene, míg Damien Chazelle a Whiplash után a musicalek műfajában is maradandót alkotott a Kaliforniai álommal. A Hell or High Water-t garantáltan egyre nagyobb kultusz fogja övezni az idő múlásával, ellenben az Assassin's Creeddel, ami továbbra sem törte meg a pocsék játékadaptációk átkát. Az év legnagyobb "nyertese" egyértelműen Amy Adams, akinek a neve idén egybeforrt a minőségi címekkel. Ilyen volt az Éjszakai ragadozók is, ami számomra a filmév legmaradandóbb alkotása volt; egy mesterien megírt, kreatív forgatókönyv, fájdalmasan őszinte üzenettel, amit Jake Gyllenhaal csontig hatoló játéka koronázott meg. Életem egyik legmaradandóbb filmélményében volt részem.

Köszönjük, hogy 2016-ban velünk tartottatok és reméljük, hogy idén is így tesztek majd!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.