Sorozatajánló: Skam

|

Tininek lenni a norvégoknál sem könnyű manapság, de náluk talán még senki sem fogta meg jobban ezt a korosztályt.

És hogy mennyire nem a levegőbe beszélek, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a most harmadik évadánál tartó széria kirobbanóan sikeresnek mondható nem csak hazájában, hanem a világhálónak hála egyre többen fedezik fel maguknak... Annak ellenére, hogy az eredeti csatorna nem ment bele az angol feliratozásba, mondván a széria által érintett témák úgysem érdeklik - hovatovább túl kényesek - Shakespeare nyelvén szónokló barátaiknak, de elkötelezett rajongók ezt a problémát is áthidalták, amiben a YouTube és a Tumblr is közrejátszott, ahol egyébként is új szintre tudják emelni a rajongók a hisztériát, ha fiktív szerelmespárok jeleneteiről van szó. De jelen esetben ez a hisztéria valóban indokolt.

Hirdetés

Skam, avagy Shame: jelentése pedig szégyen. Ezzel a fogalommal talán a leghangsúlyosabban a legtöbben a tinédzserkorban találkozunk először: iskolai megalázások, balhék, rossz döntések, amelyekért életünkben először nekünk kell igazán vállalnunk a felelősséget. Nem bújhatunk a szüleink mögé, mindeközben nem csak rá kell jönnünk arra, hogy kik is vagyunk, mit is akarunk igazándiból, hanem a világ működésére is ekkor csodálkozunk rá igazán.

Talán ez igazándiból a Skam esszenciája, valamint az, hogy mindezt sallangoktól mentesen, letisztultan, nagyon átgondolt szimbólumrendszerrel (a zenének és a ruhának is többletjelentése lehet), de nem öncélúan hozza be, hanem gyakorlatilag dokumentarista módon. Amerikai kollégáival ellentétben itt nem nettó húszéves modellek mímelik a tinédzserlétet, hanem valóban tizenéves tehetséges színészpalánták brillíroznak, ami talán azért is könnyebb, mert figuráikkal rendkívül önazonosak. A kamera mindig mozgásban van, vagy kitakar valakit, ami jól rímel a fiatalok zaklatott, sokszor hormonoktól és érzelmektől frusztrált világára. Tinédzserei már félig felnőttek (jobbára külön is élnek a szüleiktől), akiknek megvannak a maguk, otthonról hozott terheik és világlátásuk, amelyet sokszor nagyon is releváns kérdésekben ütköztetnek. Így kerülhet szóba a menekültválság, ütközhet egy társalgáson belül az iszlám vallás, a tudomány és a homoszexualitás kérdése (meglepő felállásban), vagy akár a legújabb szezonban reflektálhat olyan, máris jelenséggé váló sorozatra, mint a Stranger Things.

Utóbbi nem véletlen, hiszen a 2015-ben indult széria a harmadik évadánál tart, az évadonként nagyjából 10 epizódból álló eseményfolyam átlagosan 20-30 percesek és mindegyik egy-egy fiatalra és az ő problémájára koncentrál. Ezt pedig úgy tessék elképzelni, hogy valóban az adott tini körül forog minden: az ő szemén keresztül látjuk az adott kérdéskört, a többiekkel akkor találkozunk, amikor ő is, a többieket ért eseményekről mi is csak hallomásból értesülünk. Ráadásul felnőttet jóformán nem is látunk a három évad alatt, aki van, az még vagy fiatal (az egyetemista Eskild kapocs a felnőttek világához), vagy teljesen dilettáns (az iskola orvos minden szava aranyat ér), vagy nem látjuk teljes egészében (a biológia tanárnőnek mindig csak a mellét mutatják). Olyan, mintha folyton együtt lógnánk egy haverunkkal, legyen szó akár a suli utáni cigizésről, házibuliról, vagy sörözésről, avagy az alkohol beszerzés problémájáról. Ez a közvetlenség pedig megkönnyíti a főszereplőkkel való azonosulást, amire vagy a nosztalgia ("Én is voltam tini."), vagy a közeg ("Nekem is van ilyen korú öcsém/húgom/ismerősöm.") segít rá, valamint fantasztikus és hiteles szereplői.

Ez pedig nem egyszerű, pláne ha az amerikai, vagy a többi nyugati "ifjúsági" sorozatot vesszük alapul, ahol túlontúl ragaszkodnak a hagyományos dramaturgiához és mellőzni próbálják a színészi amatőrizmust. Ugyan a showrunner, Julie Andem is él a bevett fordulatokkal, azok inkább következnek a szereplők jelleméből, mintsem önkényes forgatókönyvírói húzásból, habár utóbbira is akad példa. Andemék szereplőikkel együtt nagyon is tisztában vannak a korosztály lelkületével, habitusával, vagy épp kommunikációs stílusával. Amit csak lehet Facebookon, vagy iPhone-on kommunikálnak (a sorozat kisebb Apple reklámnak minősül), a srácok és a lányok - ha tetszik,  ha nem - nem csinálnak nagy ügyet a szexből, ahogy az adott kérdés is inkább az adott szereplő számára tragédia, avagy - és itt nyer értelmet az eredeti cím - szégyen, amiből sokszor kiviláglik, nem csak az, hogy mennyivel tudatosabban képesek átbeszélni egy-egy problémát, hanem hogy gondolkodásban itt a Balkánon mennyire le vagyunk maradva Európától.

Az első szezon középpontjában álló Eva beilleszkedése a gimis közegbe, valamint harca fiújáért, Jonasért még kevésbé átélhető - habár itt is kerülnek elő, a felelősséget érintő témák - de a második szezonban a lényegesen öntudatosabb Noora érett, feminista, mégis naiv világszemléletével szintet lépett a sorozat (ez a nézettségi adatokon is meglátszott). A "kívül jég, belül ég" lány beleszeret a suli bikájába, Williambe, aki szintén több annál, mint amit a felszínen mutat. Mielőtt azonban a Skam átment volna igazán "csajos" sorozatba, a harmadik szezon húzott egy lehengerlően merészet, és a srácokra váltott, közülük is a másságára éppen ráébredő Isakot helyezte középpontba. Érzékenyen, apró lépésekkel, nem egyszer finom humorral, és ami fontos - a sorozatra jellemző módon - hitelesen mutatja be, min megy keresztül lelkileg egy meleg fiatal, a másoknak való megfeleléstől kezdve a kiközösítéstől való félelemig, miközben itt is ott lebeg a szereplők feje fölött a "nem nagy ügy" gondolatbuborék, a mindössze 17 éves Tarjei Sandvik Moe pedig felnőtteket megszégyenítő alakítást nyújt Isak szerepében.

A Skam - noha a közegéből és stílusából adódóan valóban nem való mindenkinek - úgy tud igazán nagy lenni, hogy a legkevésbé sem törekszik rá, és egy tinédzserre jellemző lazasággal, mégis a felszínesség, vagy a komolytalanság legkisebb jele nélkül tud beszélni komoly, mindennapi témákról. Éppen ezért kérdéses, hogy mely szereplővel, milyen irányba kívánják vinni a sorozatot: a bohém Magnus és Vilde kettőse megérne egy misét, de a legbátrabb a második generációs iszlám bevándorló, Sana középpontba állítása lenne, aki eddig is egy izgalmas és humoros karakternek mutatkozott és nem keveset tenne bizonyos előítéletek lebontásában. Mindenesetre a norvégok bebizonyították, hogy a Skinsen túl is van élet, és hogy minden generációhoz érdemes szólni a maga nyelvén, amihez hülyének sem kell nézni a másikat, erre már a művészien provokatív előzetesei is bizonyítékok. Ez pedig nem kevéssé érett gondolkodásra vall.

Hirdetés

Te mit gondolsz?

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!