Hirdetés

A western nem halott, ezek a legjobbak 2000 után

|

Western: történetek, melyek javarészt valamikor az 1850-es évek és 19. század vége között játszódnak - gyakorta marcona képű, hallgatag hősök főszereplésével, háttérben sokszor dél és nyugat szembenállásával, indiánokkal, happy enddel. És még sorolhatnánk...

Hirdetés

A western műfaja majd' egyidős magával a mozgóképpel - jóval John Wayne, jóval Clint Eastwood és Dean Martin előtt a mozivásznat már meghódították a vadnyugatot ábrázoló történetek hősei. Nem kevésbé közismert tény, hogy Edwin S. Porter (akinek nevével gyakorta találkozhatunk akkor, ha beleássuk magunkat a mozgókép történelmébe) már 1903-ban elkészítette a maga westernjét A nagy vonatrablás címmel. Filmje hatalmas sikert aratott, megágyazva a műfaj későbbi nagy hírének és rajongótáborának, nem utolsó sorban pedig itt találkozhattunk azzal a képsorral, melyben a bandita szembefordul velünk, a közönséggel, majd elsüti pisztolyát. Túlzás nélkül: ott helyezkedik el az emblematikus képkockák díszes panteonjában, mely tényt mi sem bizonyítja jobban, hogy még Martin Scorsese is megidézi a Nagymenőkben, Joe Pesci karakterével. 1910-re a műfajnak már megvoltak azok a bevált sztárjai, akiknek nevét megpillantva a nézők tudták, mire számíthatnak: nevek, mint William S. Hart, vagy a rodeo-sztár Tom Mix. Az igazi arculatot azonban nem más, mint a csekély számú (146) rendezést magáénak tudó John Ford adta meg a zsánernek, aki először az 1920-as The Iron Horse-szal, majd '39-ben a Hatosfogattal szerzett hírnevet magának. Utóbbi kis filmecske nem mellékesen megadta a világnak John Wayne-t, a sztárt. Wayne olyan hőstípusnak számított, amely sok-sok évig mérvadónak és definitívnek bizonyult a western-filmekben - és amely hőstípus és az általa képviselt, relatíve egyszerű szövésű történetek az újonnan készült vadnyugati filmekre kikopni látszottak.

Hirdetés

Karakterlimitre hivatkozva gyorsan repíteném át a Kedves Olvasót néhány évtizeden: évtizedeken, melyekben a már említett John Wayne volt az egyeduralkodó a műfajban, és amely műfaj megannyi, máig klasszikusnak és urambocsá remekműnek titulált alkotást adományozott jó szívvel a filmrajongóknak. Filmek, mint a Rio Bravo (Howard Hawks rendezése), a Vörös folyó (szintén: Hawks), vagy az Üldözők (John Ford megannyiszor lehivatkozott mestermunkája). De említhetjük Gary Cooper-t is, aki a Délidőben futott versenyt az idővel és nyerte el Grace Kelly kegyeit. Megingathatatlan hitű hősök, jó és rossz egyértelmű szembenállása, kemény pofonok és az igazságosság manifesztációjaként testet lyuggató pisztolygolyók. Olyan egyszerű volt minden (na jó, az Üldözők azért ennél sokkal komplexebb tartalommal bír) és olyan könnyű volt héroszokra lelni, akik még ha szemöldök ráncolva is, de megmentették az ember hátsóját. Majd jöttek a hatvanas-hetvenes évek, amikor is a hősök elbuktak, az igazságosság és a heroikus cselekedetek szürkezónába kerültek (Sam Peckinpah A vad bandájában sem hősöket, hanem banditákat láthatunk). Minden megkérdőjeleződött. Az úgynevezett revizionista westernek korszakába csöppentünk, mely revizionizmusnak a mai napig nyomát viselik a westernek (már az a kevéske, ami művészi igénnyel készül, és amely eljut a mozivásznakig). Egyetemes rossz közérzet lett úrrá a társadalmon, mely rossz közérzetet a filmesek igyekeztek rendesen tökén ragadni és gyöngyvászonra zanzásítani. A western már nem csak a pisztolylövésekről szólt és nem feltétlen történetközpontúak voltak. Karakterdrámák és korrajzok lettek, dekonstruktív darabok, kicserélve az addigra saját magát kitomboló korszak privilégiumaként hirdető boldog és egyszerű lezárásokat. Jöttek a nyugtalanítóan melankolikus, hovatovább depresszív és kilátástalan finálék (Altman McCabe és Mrs. Miller-je, példának okáért) és szerzői filmesek igyekeztek magukévá tenni 1-2 órára a műfajt. És akkor még egy szót sem ejtettünk Eastwood, műfaji hattyúdalként és sziklaszilárd klasszikusként aposztrofált Nincs bocsánatjáról.

Nehezen vitatható, hogy ezek az évtizedek voltak a legmeghatározóbbak modern westernekre vonatkozólag: bármely ma készült, saját magán a westernfilmek ismertetőjegyeit hordó alkotást megnézzük, a revizionista darabok hagyatékainak tekinthetők. A Jó és Rossz határai elmosódni látszanak, vagy épp nem is erre a szembenállásra van kihegyezve az adott történet. Ha vannak is klasszikus értelemben vett "egyszerű westernek", akkor is relatíve nagy mennyiségben kapunk az akciók mellé moralizálást (vegyük példaként James Mangold Börtönvonat Yumába című filmjét), de a minimum az, hogy kikukázza az adott film a hagyományos hősiességet. Megtört lelkek, gyilkosok, szociopaták (helló, Jesse James) és az erőszak, mely utat tör magának. Ez utóbbira remek példának bizonyulnak az ausztrálok westernjei, amelyek agresszív, kendőzetlenül brutális attitűdjükkel igazi ínyencfalatnak számítanak a befogadó számára. E filmek szinte már stilizáltan morózusak, embertelen képet festenek a világról, a végsőkig fokozott nihil az, mely áthatja a képsorokat és mely átitatja a karakterek cselekedeteit. Még annyira sem jellemző a romantizálás, mint amennyire a revizionista westernekre.

Persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy Hollywood előszeretettel veszi elő a régmúlt filmjeit a célból, hogy a modern ízlésnek megfelelően újratálalja azokat: így tették a Coen-tesók John Wayne A félszeműjével (Jeff Bridges főszereplésével a remake-ben) és így tesz majd Antoine Fuqua is A hét mesterlövésszel. Ez utóbbi azért jól példázza azt is, hogy a műfaj potenciálisan remek popcorn-alapanyag képes lenni.

Mégis, hiába jön újra és újra egy-egy műfaji darab (Django elszabadul, Börtönvonat Yumába, Aljas nyolcas, A visszatérő), sokak rendre eltemetik a műfajt, megfeledkeznek róla, halottnak vélik. Tény ugyan, hogy trendje már nincs, a régi fénye megkopott (lényegében a szuperhősmozik azok, amik átvették a westernek helyét), de kétség nem fér ahhoz, hogy vannak még rendezők, akik értik és beszélik a vadnyugati regék nyelvét és elbeszélésmódját. Rendezők, mint Quentin Tarantino, Tommy Lee Jones, Kevin Costner, vagy épp Andrew Dominik. Rendezők, akik nem hagyják kidögleni ezt a valaha tündöklő zsánert.

Top 5 2000 utáni western - szerintünk

Fegyvertársak

Kevin Costner több ízben áldozott a western filmek oltárán és ezekből az alkalmakból kétszer beletrafált. Sejthető, egyik a Farkasokkal táncoló, míg a másik a 2003-as Fegyvertársak című alkotása. Costner a western aranykorát idézi meg a Fegyvertársakkal, melyben igazi cowboyokat láthatunk, akik szarvasmarhákat terelgetnek, majd egy társuk sebesülése okán felbuzdulva hadat üzennek az elkövetőknek. Lassú sodrású, de gyönyörű mozi, melyben mind Costner, mind Robert Duwall csúcsformájukat nyújtják.

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford

A hetvenes évek költőisége és szellemisége idéződik meg ebben az Andrew Dominik által rendezett három órás opuszban: tűzpárbajok helyett meditatív hangvétel, egy kis lélektan és pszichológiailag hitelesnek bizonyuló kommentár a korabeli sztár-rajongó kapcsolatokról. A demitizálás céltáblája ezúttal a legendás bandita Jesse James, akit e filmben a rendező közvetlen közelről mutat meg a nézőnek, lerántva a leplet a mítoszról, megmutatni a hírnév és olcsó, papírfedeles kalandregények lapjai mögötti hús-vér embert. Mindez Roger Deakins csodálatos képeivel karöltve.

A kelletlen útitárs

Maga Tommy Lee Jones szerint filmje nem western, de mi nem hiszünk neki: A kelletlen útitárs igenis műfajbeli film, még ha több szempontból szembe is megy a hagyományokkal. Leszámol például a zsáner férfiközpontúságával és érdemben beszél a nők szerepéről az amerikai határvidéken. Jones filmjében nincsenek hősök, csak emberek, akik vagy megpróbálnak túladni saját múltjukon, vagy megpróbálnak bizonyítani egy társadalomban, amely nem vár el tőlük túl sokat. Melankolikus hangvételű alkotás itt-ott szívfacsaróan keserű konklúzióval és tehetségük legjavát nyújtó színészekkel, színésznőkkel (Hillary Swank-et nem látjuk eleget a vásznon).

Django elszabadul

Quentin Tarantino filmje a hetvenes évek spagetti westernjeit idéző darab, a rendezőre jellemző - ezúttal enyhébb dózisban felfedezhető - műfaji keveredéssel. Hősi história a javából, mely erőszakosságával sikerrel idézi meg mind Peckinpah, mind Corbucci dolgozatait, ugyanakkor csavar a dolgokon lévén, hogy western lévén Amerika déli részén játszódik a fekete rabszolgatartás ideje alatt, hőse pedig rendhagyó, ám nem egyedülálló módon (lásd még: Boss Nigger) egy rabszolgából szabad emberré lett, fekete bőrű férfi. Az előbbi példákkal ellenben tehát itt mitizálás megy a javából - de ezért nem is lehet haragudni, egy olyan mocskos korba, mint amit a film felvázol, kellenek is a héroszok.

Országúti bosszú

Kakukktojás. Ausztrál film, mely a közeli jövőben játszódik, így ejtve a 19. század és ejtve van Amerika is. Az ikonográfia viszont helyénvaló: adott egy marcona kiállású, rejtélyes és veszélyes férfi, akinek kocsiját elrabolják, majd mindent megtesz azért, hogy visszaszerezze azt. Zord hangulatával a film megint inkább a hetvenes éveket idézi meg, főszereplője bár emlékeinkbe idézi az olyan westernhősöket, mint Eastwood, vagy Bronson, cselekedeteit nézve az ultimate anti-hős, de szándékai az utolsó jeleneteket nézve az emberségesség maradék szikráit hordják magukon. Kicsit úgy, mint a spagetti westernek hőseinél…

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.