Az állatok hétköznapjaink édesítőszerei. Hiába jár rengeteg plusz kiadással az etetésük, tisztán tartásuk, vagy orvosi ellátásuk, hiába bosszankodunk, amikor a szobanövényzettel - és az ahhoz tartozó virágfölddel - dekorálják ki a nappalit (true story), esetleg arra érünk haza, hogy olajban úszik a konyha, mert kis kedvencünk a felfedezőútja során leverte az olajjal teli serpenyőt (szintén megtörtént eset), jelenlétük enyhít a bánatunkon és a magányunkon, örömünket pedig csak fokozzák. Szőrös (avagy pikkelyes, esetleg tollas) kisgyerekek ők, akikért felelősséggel tartozunk, és felelősséget tanulunk, ami akkor is velünk marad, ha ők már nem lesznek. Ha csak a fenti felsorolást nézzük, már bőven van mivel megtölteni filmet, ebből a szempontból viszont nagy kár, hogy a készítők inkább beérték a cukiságfaktorra alapozott szórakoztatás kimaxolásával, azt viszont felettébb pazarul.
Örömteli, hogy a Gru alkotói végre igyekeznek kitörni a kis sárga Minyonok bűvköréből - habár kapunk előtte egy kisfilmet a sárga, henger alakú izékből, továbbá kis utalások a régebbi, vagy leendő filmjeikre (Énekelj!) azért előfordulnak - és A kis kedvencek titkos élete a stúdió egyik újabb szórakoztató kis gyöngyszeme, amely kicsinek és nagynak egyaránt a kedvére lesz, ahogy olyannak is, akinek volt, vagy jelenleg is van háziállata. A Gru első két részéért felelős, valamint a Minyonok hangját szolgáltató Chris Renaud kiváló érzékkel kapta el az állatok habitusát, ez már az első előzetesekben látszódott. A kutya jelen esetben tényleg kutyaként gondolkodik és viselkedik, a macska tényleg arrogáns és kecsesen esetlen, ha kell.
Ezzel a részével a filmnek tehát a legkisebb baj sincs, ahogy a tálalással sem. A kis kedvencek titkos élete igazi óda New Yorkhoz, hovatovább a klasszikus Chuck Jones-féle esős-kelős rajzfilmekhez - megfejelve néhány korszakos remekműre tett utalással (pl. Van, aki forrón szereti) - amire csak rájátszik Alexandre Desplat régimódi (és tőle meglehetősen szokatlan) jazzes muzsikája, vagy a valóban (sokszor szó szerint arcba mászó) látvány.
A probléma ott van, hogy a film alapjául szolgáló konfliktus a kényelemhez hozzászokott Max, és az utcáról bekerült behemót, Duke között fájdalmasan elnagyolt és a feloldása is összecsapott, miközben ennek kellene a film gerincét adnia. Ehelyett a film második harmadában a két szereplő csak sodródik az árral, ami egy forradalmár, pszichopata nyúl képében jelentkezik, jóformán interakcióba sem lépnek egymással - pedig végig együtt vannak - és a kis csipetcsapat szórakoztató, helyenként túltolt csetlésbotlásaira terelődik a hangsúly, de legalább a cicás videók készítésének a titkára fény derül, aminek viszont egy poénon kívül semmi szerepe nincs. Emellett pedig a kedvenc-gazdi kapcsolatokból is keveset kapunk, habár a film szívmelengető zárójelenete ezen nem kicsit enyhít.
Csoda lett volna, ha ezzel az alapanyaggal az Illumination alkotói bakot lőnek és szerencsére nem is sikerült nekik, mert filmjük az első perctől az utolsóig szórakoztató és bájos, pont mint egy farkát kergető kutya. Karakterei végtelenül bohókásak - még ha nem is túldimenzionáltak - és mindenki, akinek volt már valaha valamilyen kis kedvence, ráismer majd valamelyikben a sajátjára. Csak legközelebb - mert ilyen alapanyaggal és bevétellel biztosan lesz legközelebb - azzal a bizonyos szívvel tényleg ne spóroljanak majd. Még akkor sem, ha addig számtalanszor ül le a film elé a család: szülők, gyerekek és kedvencek közösen.
Értékelés: 75%
Kiknek ajánljuk?
- Kicsiknek és gyermeklelkű nagyoknak!
- Akinek volt, van vagy lesz valamilyen kis kedvence!
- A minőségi 3D kedvelőknek!
Kiknek nem ajánljuk?
- Akik nem érik be cukisággal!
- Akiknek már az állatok puszta látványától előjön a szőr allergiájuk!