Hirdetés

Maigret csapdát állít - Kritika

|

Rowan Atkinson Maigret bőrébe bújva nem ismeri a tréfát.

Hirdetés

Meglehet, hogy Maigret felügyelő kalandjai kevesebb népszerűségnek örvendenek szélesebb körben, mint kollégáié, (Columbo, Sherlock Holmes, Kojak, és még lehetne sorolni), de annyi biztos, hogy öreganyáink nem néznének értetlenül, ha nevét felemlegetnénk jelenlétükben. A Georges Simeon által 1931-ben kreált karakter ugyanis azon kívül, hogy több, nálunk is kiadásra került regényben is képviseltette magát, számos filmben, tévésorozatban adaptálták nyomozói kalandjait. Csak hogy példával éljünk, először '32-ben vitték vászonra Pierre Renoir főszereplésével, Jean Renoir rendezésében (ez volt a Night at the Crossroads című film), '50-ben pedig már az angol nyelvet beszélők is izgulhattak, hogy Maigret elkapja a tettest (Charles Laughton is játszhatta a felügyelőt), mindemellett Jean Gabin is szájába vehette a pipát egy-két film erejéig.

Hirdetés

Jónéhány évet előreugorva megnézhetjük, amint a híres angol komikus, az agyalágyult és elvetemült humoráról híres Mr. Bean megformálója, Rowan Atkinson állítja magát a törvény szolgálatába. A Maigret csapdát állít az azonos című, 1935-ben kiadásra került Simeon-regénynek minimum ötödik adaptációja standard bűnügyi történet: Párizs városában sorozatgyilkos szedi áldozatait (mely áldozatok mindegyike nő) és ahogyan azt már a kezdő képsorokból megtudjuk, Maigret felügyelő egy ideje dolgozik az ügyön - kevés sikerrel. Minekután konstans mód pipát pöfékelő felügyelőnket több oldalról is megszorongatják - felülről, oldalról, mindenhonnan - annak érdekében, hogy tegyen valamit az ügy érdekében, igencsak sürgetővé válik számára az, hogy a nyomozás végére végre pontot tegyen. Furfangos tervet eszel hát ki az ügy lezárása végett. 

Amennyiben a fent ismertetett történet kétségeket ébreszt a kedves olvasóban azt illetően, hogy a Maigret csapdát állít egy a műfaji szabályokat felülíró, szokatlan megoldásokkal operáló mozgókép lett, úgy megnyugtatásul nem sok jót tudok mondani. Amilyen standard-nek hat leírva a film, olyannyira érte be a középszerű fogásokkal a rendező. 

Mind hangszerelésében, mind pedig képi világában valamelyest az adott korszakot, illetve korabeli detektívfilmek hagyományait igyekszik megeleveníteni, de az eredmény csak annyira tűnik autentikusnak, amennyire engedi egy ilyen kaliberű, televízióra szánt film. Az éles képek, a színek, a digitális kamera jelenléte elveszi minden esélyét annak, hogy az eredmény legalább képileg és hangulatilag karakteresnek tűnjék - a film egészét nézve nem sokat segített volna, de ha esetleg analóg kamerával, fekete-fehérben forgatják le, talán adott volna valamilyen gyorsan tovatűnő, de élvezetes, mégha felületes élményt is a darab. 

A krimiszál különösebb meglepetések híján cammog nagyapós tempóban (egyszer-egyszer meg tudja vezetni a nézőt, de jelentéktelen teljesítménynek hat), mintegy jelezve, hogy az alkotóknak szándékában sem állt az, hogy a fiatalabb generációt lekenyerezni kívánó gyors vágásokkal, modernizált köntösben láttassa újra öreganyáink kedvenc főfelügyelőjét. A nyomozói procedúra ábrázolása csupán mérsékelt izgalmak okozója lehet: csak úgy átsuhanunk a kötelező akadályokon és megállókon anélkül, hogy bármelyik különösebb drámai súllyal hatna, megfejelve egy elnagyolt és vázlatszerű finissel, amely lélektanilag megalapozatlannak hat hanyagul megírtságával, melyet az érintett színészek túlzásba vitt színészi játékkal igyekeznek kompenzálni. A gyanúsított édesanyját megformáló Fiona Shaw például hiába kiváló színésznő, játéka a Fekete Dáliában nyújtott túlhúzott és túlontúl teátrális alakítását juttatja eszünkbe. A gyanúsítottat magát alakító David Dawson (akiről a fiatal Robert Carlyle jut eszembe) is ugyanebbe a hibába esik, szerepének alulírtságát önmagát leplező ideges arcrezdülésekkel és karakterjegyeinek felnagyításával próbálja jóvá tenni, hogy aztán a finálé-beli kifakadásával megkoronázza mindezt - a már említett skicc-szerű megoldás "i"-jére feltéve a pontot.

Mégsem esik jól túlontúl kritikusnak lenni a filmmel szemben: ha nagy duzzogva is, de hozza azt a minimum szintet, amit az ember elvár egy kisesti krimitől (tudom, hogy embere válogatja, de kezeket fel, aki sokkalta többet várt volna ettől a darabtól), melyet aztán nyugodt szívvel megnézhet az anyukájával is - szívroham kockázata kizárva. Nem vállalkozik sokra, a történet maga egytucat, így a kivitelezés milyensége csupán gyorsan elillanó, enyhe fájdalmat okoz. A karakteresség és ötletesség igénye azonban fennáll, ahogyan az is, hogy Rowan Atkinson több munkát is kaphatott volna azon kívül, hogy pöfékel és leterhelt arccal gondolkodik, így játékát inkább merevnek és fantáziátlannak titulálnám. Kétségkívül egyébként jó választás a szerepre, szépfiútlan megjelenése karakán jelenséget farag belőle, amely jelenség éppen csak képtelen leugrani a televízió képernyőjéről. Kár érte. Na persze, talán a decemberben érkező következő etapban majd jobban odafigyelnek arra, hogy kihasználják a színészben rejlő lehetőségeket és a történetből is kihozzanak valamit, ami túlmutat a középszeren és az elvárt minimumon. Maigret tehát hiába állított csapdát: gyorsan szabadultunk és még csak maradandó sérülést sem okozott nekünk. 

Értékelés: 65%

Kiknek ajánljuk?

- Azoknak, akiknek semmi speciális elvárásuk nincsen egy tévékrimitől.
- Azoknak, akik égnek a vágytól, hogy Rowan Atkinson-t végre komolyabb szerepben lássák.

Kiknek nem ajánljuk?

- Akik a bűnmegoldást némi eredetiséggel kívánják fogyasztani.

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.