1994 óta sok idő eltelt - trendek jöttek, trendek mentek, a mozgóképpel kapcsolatos elvárások nem keveset változtak és azok a filmek, amiket annak idején éltettünk/éltettek, nem feltétlen találnak közönségre most, 2019-ben. Quentin Tarantino második nagyjátékfilmje, a Ponyvaregény azonban valamiért még mindig könnyedén a szívünkbe talál úgy is, hogy már megannyiszor alkalmunk volt megtekinteni.
Első játékfilmet eltalálni könnyű - mondják a tudálékosok - másodikkal nagyot szólni már kissé rizikósabb, hiszen könnyen beleeshet az illető az önismétlés csapdájába vagy abba, hogy valami nagyon mást akar, de kiderül: más nem megy neki, csak az az egy. Quentin Tarantino a Kutyaszorítóban című filmmel dobbantott nagyot a filmiparba, amely neves színészeivel (többek között Harvey Keitel, Steve Buscemi, Michael Madsen, Tim Roth), pergő és szellemes dialógusaival, pattanásig feszült szituációival és pimaszságával, no meg erőszakosságával hívta fel magára a közönség figyelmét. A Ringo Lam által rendezett Lángoló város által inspirált amerikai mozi kiváló belépőkártyának bizonyult Tarantino számára Hollywoodba, amely belépőről ordított az, hogy a tárgyalt rendező nem csak rajongója a filmművészetnek, de összehozni is képes egy minőségi darabot, ha éppen úgy hozza a sor. '94-ben aztán kiderült, hogy - legyen bármennyire is zseni a Kutyaszorítóban - mindez még csak a bemelegítés volt...
A Ponyvaregény - hasonlóan a kutyás filmhez - egy maroknyi rosszarcút helyez a középpontba, akiknek történeteit felváltva, vagy egymást meg-megszakítva, áthidalva, non-lináris úton-módon meséli el, ahogyan azt kénye-kedve tartja. Végy egy bankrabló párost, akik kávéház rablására adják fejüket, két bérgyilkost, akik vissza akarnak szerezni főnöküknek egy táskát, egy boksz-bajnokot, aki menekülőre fogja magát, a gengszterfőnök unatkozó feleségét, akit elvisznek táncolni. Két és fél órába ennyi mindent sűríteni igazából nem feltétlen szerencsés dolog - inkább rizikós - , fenenagy történetmesélői vénádnak kell legyen hozzá, hogy mindezt összehuzalozd megfelelő úton-módon, megfelelő helyeken és valami összefüggő, nagy egészet kihozzál mindebből.
Tarantinónak igazi, nagybetűs történetmesélő lévén történetesen megvan a már említett vénája ehhez a truvájhoz és sikerült neki ezt a sok pici bűntörténetet egybeolvasztania úgy, hogy közben nézőjét egy percre sem hagyja cserben szórakozás terén. Azzal a fajta történetmesélővel van dolgunk a rendező személyében, aki a kiszámíthatatlanságba vezet bennünket és elvárásainkat figyelembe véve sokszor szöges ellentétét hozza annak, amire számítunk. A Ponyvaregény cselekménye például többször is nem várt fordulatot vesz, amit nézve nem egyszer nem hogy köpni, nyelni is alig tudunk (az egyik legkézenfekvőbb példát elővéve: Butchék esete Zeddel és a Bénával), de ezek a fordulatok tűnhetnek bármilyen randomnak, sosem jönnek előjelek nélkül, mindig gondosan (még ha burkoltan is), meg van nekik ágyazva. Elég, ha megfigyeljük Koons kapitány monológját a karóra történetéről, amely monológ/jelenet önnön magában is egy komplett kis történet annak minden kellékével (Walken pazar előadásmódjának is köszönhető az, hogy könnyűszerrel élvezhető magában), de szépen felvezeti azt a borzalmat, ami Butch-ra vár, és amely kapcsolatba hozható az órával. Ugyanígy felhozhatjuk Vincent és Jules párbeszédét a lábmasszásról és annak következményeiről, illetve azt, hogy mi történt Tony Rocky Horrorral és miért is történt az, ami történt vele.
Sokszor, sok helyütt érte és éri mai napig az a vád Tarantinót, hogy karakterei végtelenségig nyúló dialógusokat folytatnak a cselekmény szempontjából látszólag jelentéktelen dolgokról (oké, a Kutyaszorítóban Like a Virgin-monológja tényleg nem sokat lendít a cselekményen), de mégis, ezek a párbeszédek azon túl, hogy szinte muzsikaszóként hatnak a hallójáratainkra, igenis jelentőséggel bírnak, hiszen egyrészt ezeken keresztül ismerjük meg karaktereink legfőbb karakterisztikáit (lássuk be: az, hogy ki milyen jelentőséget tulajdonít egy lábmasszásnak, igenis sokat elmond az emberről) és megint, nem mellesleg: megágyaznak a film egynéhány későbbi dialógusának ÉS adott esetben konfliktushelyzetének. Tarantino payoff-használata aztán olykor nem egyszer váratlan mód szívet melengető is lehet (Mia viccmesélése Vincentnek).
Ebből természetszerűleg adódik az, hogy a Ponyvaregény tele van egy rakás finom kis aprósággal, amelyek talán elsőre fel sem tűnnek, de mindenképp gazdagítják a filmélményt. Nem csak olyan apró kis poénokra gondolok, mint az, hogy Vincent Vega látható már az első jelenetben ahogy kimegy a mosdóba, de olyanokra is, mint az autókarcolós-dialógus (az embernek először fel sem merül, hogy ki karcolhatta össze Vincent autóját), Marsellus sebtapasza, az aktatáska titokzatos tartalma, és még sorolhatnám. Apróságok, amikből felépül egy egész élő-lélegző filmvilág. Apróságok, amik nagyban hozzájárulnak a film kultuszához. Apróságok, melyek titka abban rejlik, hogy az ember a kamera mögött és az ember, aki pennájával lekörmölte a szkriptet, mennyiben dörgöli az arcunkba a dolgokat és mennyiben hagyja a nézőt, hadd dagonyázzék a kis kérdőjelek okozta találgatásokban, elmélet-gyártásokban. Tarantino mestere a képen kívüli történetek felvázolásának (nem csak a Ponyvaregény, de bármely más filmje kitűnően példázza ezt), amiknek éppen az a legnagyobb bájuk, hogy nem látjuk, csak egy apró részletet kapunk belőle, amiből rögtön szeretnénk még többet - jóleső, üdítő kielégítetlenséget okoz. Legyen szó akár Zedről és a perverziójáról (mégis ki ő és miért csinálja azt, amit csinál?), Vincent Vega amszterdami útjáról, Tony Rocky Horrorról és arról, hogy mégis miért dobta ki Marsellus az ablakon, vagy Butch halálos kimenetelű bokszmérkőzéséről (amelyet - feltehetően anyagi megfontolásból is - csak a rádión keresztül hallunk). Tehetség kell persze ahhoz is, hogy mindezen titkolózások és utalgatások egy-egy kisebb-nagyobb sztorira ne érződjenek üresnek - az ember szinte érzi, tudja, hogy az írónak ott van a fejében minden olyan információ és adat, a megpedzegetett kisebb sztoriknak a teljessége, így nincs igazi hiányérzetünk. Érezzük, hogy jó kezekben vagyunk, értő ember mesél nekünk.
Tarantino stílusa pedig mindezek közben - tartson akárhány történetszálat a kezében, utaljon akármennyit szereplőinek elő- vagy magánéletére - egyszerűen szűnni nem akaró lazasággal telítődik. Más rendezőnél a végeredmény több, mint valószínű, hogy egy túltolt macsóskodás lett volna, de a lazaság és coolság, mely a Ponyvaregényből árad példaértékűen erőlködésmentes. Tudja magáról, hogy cool, de sosem játszik rá és sosem saját coolságára építi fel a jeleneteit. Egyszerűen az és kész. Nem kérkedik vele, nem akar másokkal versenyre kelni. Menő, mert annak született. Az meg szinte mellékes, hogy a felvonultatott történetek mögöttes tartalma még nem olyan vaskos, mint - teszem azt - Az aljas nyolcasban, nincs ún. mondanivaló, a valóság helyett a mozgókép élvezetére és a történetmesélésben lelt örömökre reflektál. Ez legyen azonban a legnagyobb probléma - ha épp problémának szeretnénk ezt titulálni.
A pergőnyelvű, filmbolond direktornak eme korszakalkotó, egész világot megbolondító remekműve hatásából nem vesztett. Pedig újbóli megtekintése előtt félő volt, hogy bivalyereje csökkent, hogy a rendező újabb munkáihoz képest fásultabbá vált és üresebbé vált - de ahogy lement a nyitójelenet és ahogy Amanda Plummer erőteljes sipítozásából átmentünk a főcímzene fergeteges gitárhajrájába (és felkúsztak azok a szép, sárga betűk), bekattant az az érzés. Az érzés, amit akkor érzel, amikor valami semmihez nem foghatót látsz. Amikor egy perc leforgása alatt úgy érzed, minden rendben, jó helyen vagy: ez az a film, amit érdemes újra és újra elővenni. Ez az a film, amiben ott van minden. Felráz, megnevettet, sokkol, meghökkent, csendesebb pillanataiban gyönyörködtet, váratlan fordulataival lehengerel. Olyan, első ránézésre szinte észrevétlen kifundáltsággal és megszerkesztettségével tárul elénk eme történetcsokor, amelyet nem tapasztalunk olyan gyakorta. És ennek az örömnek, Kedves Olvasók, nem lehet elégszer hódolni.
A FILM ÖRÖKSÉGE
A Ponyvaregény hatása a filmtörténetre nem elhanyagolható, már csak a non-lineáris cselekményvezetése miatt sem, ami bizonyítékul szolgált arra, hogy egy mainstream vonalba tartozó film nem csak egyféleképpen nézhet ki. Erőszakábrázolása és dialógusai is kihatottak az új generációra, Tarantino azonban szerencsére mindig képes volt megújhodásra és nem ismételte (olyan direkten) saját magát. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy a Ponyvaregény után készített egy habitusában teljesen eltérő, bizonyos értelemben érettebb filmet, a Jackie Brown-t. És akkor a többi filmjéről nem is beszéltünk.