A Valami Amerika ugyan a múltban is kapott hideget-meleget, a mérvadó, s egyben legfontosabb statisztika, nevezetesen a nézőszámok mégis Herendi Gábort igazolják. Az első részt több mint félmillió néző látta a magyar mozik valamelyikében 2002 táján, a teljes sikert mégis az igazolja, hogy a folytatást ugyan kevesebben, de még így is közel ötszázezren tekintették meg. Egyértelmű, hogy ez a tömeg imádja a filmet, szóval a Valami Amerika 3-at már a megjelenés előtt nyugodtan el lehetett könyvelni garantált sikernek. Így is történt, én viszont többedmagammal értetlenül állok a jelenség előtt.

Azt, ami működik, nem kell, vagy legalábbis teljesen felesleges megjavítani. Herendi nyugodt szívvel dolgozhatott e bölcselet égisze alatt, a Valami Amerika pedig ahol tudott, ragaszkodott a gyökerekhez. Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Oroszlán Szonja és Ónodi Eszter személyében visszatért a keménymag. Mellettük a film gyakorlatilag egy afféle "all-star" gálává is avanzsált, hiszen Stohl Andrástól kezdve Nagy Ervinig át, egészen Thuróczy Szabolcsig volt itt mindenki, szóval nem mondhatnánk, hogy a Valami Amerika 3 a véletlenre bízta volna a dolgokat a casting alapján. Ha nagyon ünneprontó akarnék lenni, azt mondanám, hogy a pozitív tények itt véget is értek. Herendi rendezése egy egyszerű vígjáték, ami annak kaotikus hangulata közben az ízléstelenség határán táncol, a legrosszabb pedig az, hogy a film észre sem veszi magát.

A vígjátékok műfaja globálisan minősül elkeserítő hozzáállásban, aminek része az, hogy egy középszerűnél rosszabb forgatókönyv bőven megteszi. Nyilván nem számít sokra az ember egy könnyed hangvételű komédiától, a Valami Amerika 3 koncepciója, ötletei és úgy kompletten a cselekménye legjobb esetben is egy középiskolai média óra házi feladatára emlékeztet. Adott a régi csapat, a filmrendező Várnai Tamással az élen, akik véletlenül ellopnak egy milliókat érő bélyeget az ősellenség, Alex lakásából, ami egyszersmind két rivális banda infantilis háborúja közé szorítja őket. Az események gyorsan eszkalálódnak, és ez a rakásnyi szerencsétlen börtönbe kerül, ahol így vagy úgy, de mindenki köcsöggé válik. Nem szándékosan vagyok pejoratív, de egyszerűen nem tudom kiheverni a Valami Amerika 3 kiszámítható és fárasztó humorát. A film vagy éppen az előző részek poénjait hasznosítja újra, vagy a börtönéletet próbálja meg vicceskedve ábrázolni, ami egy teljesen jól működő elgondolás lehetne, hanem minden második poén az elcsépelt "szappan a börtönben" gegben végződne.

Amire mégsem lehet sok panasz, az a színészgárda, akik közül ugyan nem mindenkinek volt kedve különösebben játszani, a személyiségek diverzitása és néhány jól eltalált szereposztás elintézte, hogy a film még egy olyan valaki számára sem érjen fel egy mentális kasztrálással, akinél abszolút nem működött a Valami Amerika 3 humora. A karakterek sokszínűsége abban látta kárát, hogy mindegyikük esetében egy bizonyos jellemvonás képezte a humor forrását. Tamás szüntelen a mindenki által utált filmjein kesereg, Ákos képtelen kellő mennyiségű spermát adni Timinek, aki minden percét értelmetlen vlogolással tölti. András élete romokban, aki minden szituációban legszívesebben meghalna (valahol érthető a film egészét elnézve), Stohl András pedig önmagát alakítja, ami messze a film legkínosabb és ízléstelenebb jelenetéhez vezetett. Nevezetesen a "karaktere" elárulta a börtönben, hogy a Kokó becenévre hallgat, amit nem a bokszolótól kapott, majd szippantott egy nagyot. Nem részletezném, hogy ez a tudatos önreflexió miért volt ártóan áthallásos, viszont a közönség reakciójából ítélve (síri csönd) nem csak számomra ment át az egész egy megdöbbentően depresszív és ízléstelen gegbe.

A kritikaírást sokan objektív műfajnak tekintik, ami újfent tévesnek bizonyult, hiszen az engem körbevevő közönség egyértelműen szerette a Valami Amerika 3-at, a kritikusok véleménye pedig mintsem változtat ezen. Az viszont személyesen elkeserít, hogy Hollywood után egy magyar közönségfilmben is csak azt látom, hogy mennyire kiherélik a vígjátékok műfaját. Az egyik legrugalmasabb filmes zsánerről beszélünk, aminek története egészen a kezdetekig visszanyúl, és szinte bármelyik másik műfajjal szabadon, intuitív módon vegyíthető. Helyette itt van a Valami Amerika 3, aminek ugyan van néhány jól elkapott pillanata, összességében mégis csak és kizárólag a karizmatikus színészek miatt képes egyben maradni, mint film. Humora önismétlő, kiszámítható, elnyújtott jelenetei gyakran a jó ízlés határát súrolják, a belecsempészett akció pedig bőven kevés ahhoz, hogy érdemben beszélhessünk róla.

A mérvadó kritikát viszont továbbra is pénztárcával írják, ami alapján pedig mindaz, amit fentebb ecseteltem, súlytalan. Hiába beszélünk Herendi Gábor magasan legrosszabb filmjéről, főleg a Kincsemmel az emlékezetünkbe, a közönség nevet a filmen, szereti azt. Végül is csak ez számít, nem igaz?...