Howard (Will Smith) leveleket ír az Időnek, a Halálnak és a Szeretetnek. Ők pedig megjelennek és válaszolnak neki három felbérelt színész képében, miután két évvel kislánya halála után nem bírják üzlettársai/barátai tovább nézni a kínlódását. Mégis mit lehet mondani valakinek, aki elveszítette az élete értelmét?
Ahogy egy ponton Howard is kifakad, a vigasztaló klisék semmit nem segítenek, mert végső soron továbbra sem tudja megfogni a kislánya kezét. Kicsit ironikus, hogy ez így kimondásra kerül, mert maga a film borzasztó sok hatásvadász pillanattal operál a karácsonyi díszben lévő New York háttere előtt. Nem nagyon marad szem szárazon, amikor egy szülő egészen részletesen elmeséli, hogyan halt meg a gyereke, vagy amikor fájdalmasan hosszan kihúzzák a videót az elvesztett kislányról.
De a tudatos manipuláció működik, és egy ilyen szereplőgárda pedig a rémesen leegyszerűsített karaktersablonokat is személyiséggel tölti meg szerencsére. Sajnos pont a főszereplő Will Smith játéka volt a legközépszerűbb, nem tudta kellő mélységgel megtölteni a karaktert. Becsülettel könnyezett karikás szemekkel, de egész egyszerűen ez másfél órára elnyújtva kevés és egyhangú volt. A három elvont fogalmat alakító színészt alakító színészek közül Helen Mirren csak úgy röpködött az élen, magasan vitte a pálmát Keira Knightley és Jacob Latimore előtt, utóbbiak csak elvégezték a munkát.
A három fogalomhoz a film idejekorán hozzárendeli a három barát/üzlettárs egyikét is (Kate Winslet, Edward Norton, Michael Pena). Mindannyiuknak akad a barátjuk gyászán túl olyan problémája, amely szintén indokolja az önreflexiót. Ez a húzás azonban nem kicsit teszi kiszámíthatóvá a történetet, ami valószínűleg nagyon okos és meglepő akart lenni. Ha ez sikerült volna, akkor talán valóban hozzá tudott volna tenni valamit érdemben a felmerült problémakörökhöz. Így viszont csak egy esztétikus, de megszokott beállításokkal operáló képeslap maradt. El lehet nézegetni, még tetszhet is; az idézetre, amit ráírtak akár még hümmenthetünk is egyet elgondolkodva. Majd fogjuk és visszatesszük az állványra és ugyanúgy éljük tovább az életünket.
Szülőként, még inkább személyes érintettség esetén persze nagyon felkavaró lehet a film. A mellettem ülő anyatárssal természetesen végigszipogtuk az utolsó drámaibb hangvételű harmadot, majd a legvégén nagy egyetértésben voltunk afelől, hogy akkor most hazamegyünk, és jól megölelgetjük a gyerekeinket. Ha tehát nem is a filmművészet egy kiemelkedő alkotásával van dolgunk, kedveskedő, finom humorú szentimentalizmusával az ünnepek környékén extra öleléseket válthat ki a szeretteink felé.