Ang Lee eddigi munkásságára méltán használhatjuk a sokrétű jelzőt, a veterán rendező a tajvani-kínai alkotásai óta pedig Hollywoodot is meghódította, elég csak a Túl a barátságonra vagy a Pi életére gondolni. Nem véletlen, hogy tevékenységét már két Oscarral is díjazták, hiszen a hasonlóan négy szobrocskával büszkélkedő Pi élete is jól példázta, hogy Lee a technikai vívmányoktól sem riad vissza - sőt, talán még forradalmasítaná is a filmművészetet. Papíron a Will Smith fémjelezte Gemini Man is valami ilyesmit ígér, hiszen a filmet korábban még nem látott módon vették fel. Sajnos hiába az ambiciózus hozzáállás, Ang Lee nem kizárt, hogy karrierje legrosszabb kísérletét hozta össze.
A részben Magyarországon forgatott, és itthon nem is kis promócióban részesülő Gemini Man talán egyszerűbb felütéssel dolgozik, mint az elmúlt évek bármelyik másik hasonló zsánerben (szándékosan nem merem akciófilmnek nevezni) versenyző produkciója. Adott a világ minden kétséget kizáróan legjobb és leghalálosabb bérgyilkos-mesterlövésze, Henry (Will Smith), aki az egyik melóját követően azzal szembesül, hogy felültették, emellett pedig még az amerikai kormány is el akarja tenni láb alól. A körítés sem több ennél egy fokkal sem, a bonyodalmat a budapesti termálfürdők, és a Henry-re vadászó titokzatos bérgyilkos okozza, aki valójában nem más, mint a veterán mesterlövész fiatalabb kiadású klónja. Nem mondhatnánk, hogy korábban már nem találkoztunk ezzel a felállással, ám a Gemini Man valódi mutatványa az, hogy valóban egy megfiatalított Will Smith áll szemben főhősünkkel, ám Ang Lee-ék az égvilágon semmit nem kezdtek a technika által nyújtott lehetőségekkel - már ami a narratívát illeti.
A Gemini Man cselekménye szinte még úgy is teljesen kiszámítható, ha valaki először lát hasonló témájú filmet. De ez nem is feltétlenül baj, hiszen Ang Lee filmje vállalja magáról, hogy nem több pusztán egy hosszabb technikai bemutatónál, ami sajnos ezt a funkcióját is alig-alig tudja ellátni. Korábban, egész konkrétan a Hobbit-trilógia első filmes adaptációjánál kóstolhattak bele a nézők a HFR 3D-s technológiába, ami röviden annyit tesz, hogy a filmet az évtizedek óta ismert és használt 24 képkocka/másodpercenkénti rögzítési mód helyett annak duplájával, azaz 48 "FPS"-sel rögzítették. Mindez gyakorlatban annyit tesz, hogy a filmben látott szereplők, vagy épp a kamera mozgása sokkal gördülékenyebb, folyékonyabb hatást kelt, ezzel dinamikusabbá téve a vásznon történeteket - vagy épp természetellenesebbé. Hasonló ez az okos tévék "motion smoothing" funkciójához, amit a kevésbé laikus felhasználó szinte az elsők között kapcsol ki a vásárlást követően. Nos, a Gemini Man nem hogy 48, hanem azonnal 120 képkocka/másodperces formátummal operált, amiből mindössze pár perc erejéig profitált a film, ha egyáltalán.
Lagymatag és vérszegény. Ang Lee filmjének minden aspektusára passzol ez a két jelző, de főleg akció sci-fiként produkál érthetetlen mód keveset a Gemini Man, pedig szinte ez lett volna az egyetlen dolog. A szűk 2 órás játékidőbe barátok között is csak három, maximum négy látványosabb, a film elkészültét is igazoló szegmenset tudtak beleszuszakolni. A HFR 3D pedig egyedül ezeknél a jeleneteknél tudott hozzátenni a filmélményhez, de az összhatás itt is felemás volt. Tény, stabil kameraállás és -mozgás mellett (ezzel elkerülvén az instant hányingert) a valóban látványosra sikeredett motorosüldözés, vagy a két Smith test a test elleni küzdelme valóban egy dinamikusabb, jobban követhető hatást eredményez. A probléma az, hogy a Gemini Man maradék 1 óra 30 percében gyakorlatilag nem történik semmi a Smith és az útitársát alakító Mary Elizabeth Winstead közötti, piszkosul minimalista párbeszédeken túl. Az ilyen semleges, "sétálunk a parkban" típusú snitteknél pedig a HFR nem pusztán nem tesz hozzá a jelenethez, de effektíve kiragadja a nézőt a filmélményből - esetenként tényleges rosszullétet okozva. Persze, simán benne van, hogy egyszerűen nem vagyunk hozzászokva a megemelt képkockaszámhoz, de még ezzel együtt is, a végeredmény alapján abszolút nem jelenthetjük ki, hogy bármilyen formában is szükség lenne erre a technikára.
A HFR számomra értelmezhetetlen jelenléte mellett a Gemini Man nagy dobása volt még Will Smith 20-30 évvel való megfiatalítása, ami vákuumban tényleg megdöbbentően jól működik, és picit ijesztő is a jövőre nézve, ám a film maga semmit nem kezd vele. Mondvacsinált morális dilemmákkal és motivációkkal próbáltak Smith karakterébe vinni valami életet, ami ugyan az abszolút minimum, de még így is több, mint amit szegény fiatalabbik énje kapott. Gyakorlatilag egy megtört 23 éves gyereket látunk, aki minden jelenetben a sírás küszöbén áll - világos, persze, hogy a digitális fiatalítás természetességét és az érzelmekre ható erejét próbálták meg ezzel hangsúlyozni. Számomra ez a koncepció viszont borzasztóan kontraproduktívnak bizonyult, és a stáblistához közeledve egyre inkább át lehetett látni a szitán, az utolsó jelenetre pedig abszolút megszűnt a mesterséges arc illúziója. Egy sokkalta könnyedebb, organikus kapcsolatot kellett volna Smith önmagával alkotott duójának írni, és akkor talán a Gemini Man is egy kevésbé szürke, lazább akció sci-fi lehetett volna - ne adj' Isten, még talán szórakoztató is.
Amennyire felejthetőre sikeredett Ang Lee rendezése, annyira nem tudok haragudni rá. Azzal együtt sem, hogy alapvető sztenderdeknek sem képes sok esetben megfelelni Will Smith kalandja. Annak a látványfilmnek, amit olyannyira sugalltak a promóciós anyagok, pedig végképp nem merném nevezni. Egy helyenként működő, de összességben rosszul sikerült kísérlet a Gemini Man, ami a rosszabbik vívmányát túlhasználja, a jobbikból pedig nem hoz ki semmit. Ám a 2015-ös (sokkal jobban sikerült) Hardcore Henry-hez hasonlóan viszont volt mersze valami újat kipróbálni, ami egyfelől önmagában értékelendő, másfelől elég lehet ahhoz, hogy ha már másért nem is, de az újdonság varázsa (?) miatt végigüljük a Gemini Mant - egy furcsa anomáliának köszönhetően pedig, ha mérsékelten is, de még kedvelni is van mit benne.