S.T.A.L.K.E.R. - Ház a Mocsárban - Könyvkritika

|

Utazás a kiszámíthatatlanba, avagy ezúttal S.T.A.L.K.E.R.-könyvet olvastunk.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij regénye, a Piknik az árokparton 1972-ben jelent meg. A történet itt kezdődött. Hol folytatódott? 1979-ben, amikor bizonyos Tarkovszkij nevű orosz filmrendezőt olyannyira megihlette a könyv, hogy filmet készített belőle Sztalker címen, melyet azóta is a filmtörténet egyik legjobb darabjaként tudunk elkönyvelni. A történet dióhéjban a következő: adott egy nukleáris katasztrófa által sújtott környék Oroszországban, amely kerítéssel van elzárva a külvilágtól, és amely területre nem érvényesek a hétköznapi szabályok. Új élet sarjadzik azon a helyen és az ember legnagyobb félelmeivel és legnagyobb vágyaival egyaránt találkozhat. Veszélyes hely. De addiktív. A Sztalker egy lassú lefolyású, filozofikus hangvételű, egzisztenciális horrorfilm volt, amely nyomasztó hangvételével és hipnotikus képeivel mar még mindig az emberbe. A film később megihlette többek között Alex Garland-ot is, aki aztán elkészítette (egy másik regény adaptációjaként) az Annihalition-t. A regény, valamint a film együttesen egy számítógépes játékot is inspirált 2007-ben, majd ezt követték a könyvek, mintegy bővítendő az univerzumot.

Hirdetés

Az Alekszej Kalugin által jegyzett Ház a Mocsárban egy újabb kötet és egy újabb kísérlet arra, hogy megpróbáljanak még több történetet elmesélni ebből a világból. Kezdetnek adott egy zöldfülű fiú, Tüske, aki mindenáron fel akarja deríteni a Zónát (így nevezik azt a helyet, amely otthont ad a különböző mutáns lényeknek) és eltökélt vágya az is, hogy a Zónán belül megszerzett ilyen-olyan tárgyakkal a Zónán kívül meggazdagodjon. Szándékát és fiatalkorával kéz- a kézben együttjáró pimaszságát, valamint tapasztalatlanságát nem nézik túl jó szemmel a helyiek, ahogy azt sem, hogy nem képes egy fikarcnyi tiszteletet sem tanúsítani a Zóna, valamint annak szabályai iránt. Miután bekerül az elátkozott helyre, megismerkedik a Mocsár nevű helyen élő Doktorral, aki a Zóna betegeit hivatott ellátni. Tüske fejébe veszi a vakmerő tervet: elteszi láb alól a titokzatos férfit, hogy így jusson pénzhez. Ez persze nem olyan egyszerű, mint azt ő elképzelte, hiszen a Doktor túl okos és furfangos, valamint túl segítőkész is ahhoz, hogy olyan könnyedén golyót repítsen a fejébe.

Nehéz dolgom van, mert ismeretlenül vágtam neki ennek a könyvnek. Illetve majdnem ismeretlenül, hiszen Tarkovszkij filmjével a közelmúltban már volt dolgom, ahogy Garland horrorját is láttam, de a Ház a Mocsárban-t megelőző S.Z.T.A.L.K.E.R.-könyvekhez eddig nem volt szerencsém, így Kaluginnak jutott az a nehéz feladat, hogy meghozza a kedvemet a többi kötethez. Őszinte leszek és tömör: nem sikerült neki.

A regény alaphelyzete még hordoz magában némi potenciált. A zöldfülű főhős és az Orvos között kialakuló kapcsolat megfelelő alapanyag lehetett volna egy izgalmas történethez (a háttér a maga abszurditásaival ugye eleve adott hozzá). Míg előbbinek nagyjából fogalma sincsen a szabályokról és mindenről csak könyvből olvasott és másoktól hallott, így alkalmazkodnia kell szép lassan mindenhez, addig az idős, gyógyító mindent tud és megtanult együtt élni finoman szólva is kiszámíthatatlan környezetével. Kalugin az érdekességekkel kecsegtető alaphelyzeten túl a mitológia bővítésével sem szűkölködik, folyton magyaráz, vagy magyaráztat mással, bemutatja a különböző lényeket és igyekszik átadni azt az üzenetet, hogy a természettel csak akkor tudunk együtt élni, ha megtanuljuk azt tisztelni és megtanuljuk, hogyan működik.

- A zombik húsának tényleg van valami mellékíze - fintorgott undorodva a kiméra. - De tulajdonképpen bármit meg tudok enni, amit akarok. Különben is, én nem azért ölök, mert éhes vagyok, hanem egyszerűen a móka kedvéért. Tudod, Benito, ha a Doktor annak idején nem ismertet össze minket, nem üldögélnénk itt most és beszélgetné veled.

-   Tudom - mosolyodott el a zombi (…)

Hiába azonban minden feltételesnek nevezhető erény, ha Kalugin fogalmazásmódja és történetvezetése nem képes felérni saját csekély, ám szolid ambícióihoz. Egyetlen pillanatra sem volt képes elérni azt, hogy legalább egy kicsit szimpatizáljak Tüskével, ami már problémás, tekintve, hogy a főhős ő lenne, és vele együtt kellene átverekednem magam ezen a furcsa világon. Értem a szándékot, hogy egy olyan karakterrel van dolgunk, aki egy kiállhatatlan nyikhaj és aki a pozitív irányba való változásra érezhetően kénytelen, de ezen tulajdonságait az író képtelen volt izgalmasan és érdekesen tálalni. Többször éreztem azt, hogy legszívesebben felképelném Tüskét, mint azt, hogy még jobban meg akarom ismerni, ami alapvető hiba. Arról nem is beszélve, hogy Kalugin többször szakítja meg a cselekményt különböző álombetétekkel, amelyek kevéssé szolgálják a nagy egészet, mint inkább egyfajta sajátos, elvont hangulatiságot igyekeznek kölcsönözni az olvasmánynak. Sikertelenül. A szándék félremegy és helyette inkább modorossá válik az eredmény.

Korábban is voltak álmai. Különfélék: kalandosak és erotikusak, látomásszerűek, fantasztikusak, futurisztikusak, abszurdak, manierisztikusak, lovagiasak, családiasak, pornográfak, ezoterikusak, exhibicionisták, fesszionálisan szakmaiak, avantgárdak, hétköznapiak és tökéletesen értelmetlenek.

Hangyányit más a helyzet a Doktorral, az ő karakterét valamivel árnyaltabban sikerült átadni: többször érezhető volt egyfajta ambivalencia a moralitását illetően és nehezemre esett eldönteni, vajon kettejük közül egyértelműen ő a gerinces, vagy csak megjátssza a jó szamaritánust és a saját kénye-kedve szerint alakítja az eseményeket. Az író azonban mindezen kérdőjelességet aláássa a sekélyes, sokszor okoskodó stílusával (több ízben előkerülnek pop-kulturális, filmművészeti utalások, amelyeket lábjegyzetben magyaráz meg), valamint azzal, hogy az egészről süt az egyszerűség és az együgyűség.

Hiába a Doktor és hű szolgája, az élőholt Benito közti kapcsolat is és hiába ágyaz meg vele érdekfeszítő kérdéseknek, ha már azzal alapjaiban rántja ki az egész alól a komolyan vehetőség rongyos szőnyegét, hogy a karaktert ténylegesen zombinak nevezi. Gyermetegnek hat és együgyűnek, még ha elviekben nem is kellene problémának lennie annak, ha nevén nevezzük a gyereket (de ugyebár a Haláli hullák hajnala óta tudjuk, hogy a "z"-betűs szót nem használjuk). Az összképen valamennyire javít a befejezés, de nem tudok nem arra gondolni, hogy mi lett volna mindebből, ha egy olyan író vetemedik ennek a történetnek az elmesélésére, aki jobban, árnyaltabban bánik a szavakkal és a mondatokkal, és aki képes igazi élettel megtölteni az oldalakat, valamint súlyt adni a felmerülő morális kérdéseknek.

Mindehhez persze hozzá kell tennem, hogy nehéz innen, ebből a pozícióból megállapítanom, hogy mások, akik szakavatottan ismerik a S.Z.T.A.L.K.E.R.-univerzumot, miként viszonyulnak ehhez a könyvhöz. Könnyen elképzelhetőnek tartom azt, hogy valaki érdeklődve fogja végigolvasni a könyvet és izgalmasnak tartja majd a két főhős konfliktusát. Könnyen elképzelhetőnek tartom azt is, hogy valaki már a felvonultatott lények olvastán és a mocsaras vidék adta atmoszférikus helyszín miatt lázba jön. A magam részéről azonban nem olvastam többet egy olyan könyvnél, amely slendriánul lett megírva és amelynek világát én a továbbiakban szívesebben ismerem még jobban azzal, hogy újranézem Tarkovszkij filmjét.

A kötetet köszönjük a Szukits kiadónak!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.