Könyvkritika - J.D. Barker-Dacre Stoker: Dracul

|

Így keletkezett a legenda, avagy fiktív-valós utazás a kulisszák mögé.

Drakula mitológiája - amint azt az évtizedek alatt felgyülemlett filmek, sorozatok, könyvek mutatják - kiapadhatatlan forrás minden médium számára. Bram Stoker 1897-ben kiadott regénye (amely nálunk sokáig csak rövidített változatban volt elérhető) mind a mai napig hivatkozási alapnak, nullpontnak minősül, így nem csoda, hogy még mindig képesnek bizonyul arra, hogy magához vonzzon embereket, olvasni vágyókat, valamint írókat, akik úgy vélik, hozzá tudnak adni valamit mindahhoz, amit ő már leírt. Dacre Stoker és J.D. Barker legújabb regénye persze kicsit más tészta, ez már nyilvánvalóvá válik a hátlapon való ismertetőből is, hiszen az ő könyvük jóval többnek mutatja magát, mint egy újabb bőrlehúzás.

Hirdetés

Stoker és Barker regénye fikció és lehetséges realitás határmezsgyéjén lavírozik mindvégig azzal, hogy forrását az eredeti regény írójának naplóbejegyzéseit, jegyzeteit, Drakula-regényének bizonyos kimaradt részleteit teszi meg. Azzal nagyjából mindenki tisztában lehet, hogy a hírhedt vérszívó kilétét a valóság inspirálta, de arról már talán kevesebben tudnak, hogy Stoker az eredeti kéziratban kategorikusan valós történetnek állította be irományát, ezzel pedig már teljesen más megvilágításba helyeződik az egész lúdbőröztető história. Hogy úgy mondjam: a valóság egy újabb dimenziót ad a fikciónak. A két szerző nagy érdeklődést mutatott a történet iránt és kutakodni kezdtek, kutakodásuk eredménye pedig a Dracul lett, amely két szinten is működik előzményregényként - egyszer biográfia, életmű, egyszer pedig Drakula világának szempontjából. A kettő egybeolvasztása pedig csak hab a tortán.

Barkerék regénye követve az eredeti mű példáját, levelezések, naplóbejegyzések formájában tárja elénk a borzongató cselekményt, amelynek során megannyi különböző nézőpontnak köszönhetően rajzolódik ki egy évtizedeken átívelő története emberi kötődésnek, önzetlenségnek és egy erőnek, amelynek gonoszsága átitat mindent. A három részre felosztott regény látszólagos magva három testvér: Matilda, Thornley és Bram (a Stoker-testvérek). Egész kicsi koruktól kezdve ismerhetjük meg őket, amikor is Bram és Matilda először került konfrontációba szupernaturális elemekkel dajkájuk, Ellen Crone révén. Az első részben megtudjuk, hogy a kis Bram mennyit betegeskedett gyerekkorában és hogy miként épült fel a szervezete rejtélyes (ám számunkra tudvalevő) körülmények között. Amikor hőn szeretett dadusuknak egyik napról a másikra nyoma vész, a két testvér nyomozni kezd, nyomozásuk során pedig az emberi értelmezés határain túlmutató jelenésekbe és szituációkba botlanak, keverednek - amelyeket majd csak felnőtt fejjel fognak elfogadni és megérteni, ekkor már bátyjukkal, Thornley-val és egy különös érdekeltségű professzorral karöltve. A második, illetve a harmadik rész az elsővel ellenben már valamelyest mozgalmasabb (bár e téren nincs szégyellnivalója az első harmadnak sem), hiszen több nézőpontot von be, több oldalról mutatja be az eseményeket (a naplóírás minden karakternél elengedhetetlen, ez már az eredeti regényben is így történt), amely remek dinamikát kölcsönöz a regény számára. Kiváltképp tetszett, ahogy az utolsó harmadban már más megvilágításba helyeződnek bizonyos tények és történések és mind az olvasó, mind a főszereplők számára megváltoznak a tétek: a kérdőjeleket felváltják a válaszok, ezzel egy időben pedig a szimpla túléléssel valami magasztosabb, emberibb cél kerül a szereplők látóhatárába, amely szintén plusz dimenziót ad a regénynek. 

Bram Stoker

Hirdetés

Rejtélyes gyilkosságok, megmagyarázhatatlan, szellemként fel-, majd eltűnő alakok és titkok szegélyezik a Dracul cselekményét, mely cselekményt elegáns megfontoltsággal, kellő kimértséggel göngyölíti a két szerző. Bőven hagy időt nekünk arra, hogy megismerjük a Stoker-családot, átérezzük a Bram betegségét övező állandó idegeskedést, a testvérek Ellen dadushoz fűződő érzéseiket, a kötődésüket, hogy aztán később felnőttként megalapozottak legyenek cselekedeteik. Köszönhetően az idősíkok időközönkénti váltakoztatásának a figyelmem egy pillanatra sem lankadt. Dacre-ék ezen eszköz használatát jó érzékkel állították a feszültségkeltés, valamint feszültségfokozás érdekébe - az olvasói érdeklődésnek így lehetősége nyílik több szintre kiterjedni: mind a múltban történt események felgöngyölítésére, mind pedig arra, hogy hőseink hol vannak most és milyen veszéllyel kell szembenézniük. Ez a sűrű történésekkel és fordulatokkal tarkított narratíva lebilincselő és könnyen pörgethető olvasmánnyá avanzsálja a Dracult - egyben segít, hogy áttekintsünk apróbb problémáin. Az egyik ilyen a karakterek felrajzolása: megmondom őszintén, istenigazából egyikőjük sem fogott meg, többnyire híján vannak igazán markáns ismertetőjegyeknek (talán Vámbéryn és Ellenen kívül), inkább csak az adott helyzetre való reakciójuk azok, amelyek definiálják őket (ide tartozó problémának tartom, hogy a gyerekkori és felnőttkori dialógusok között nemigen van átmenet - szinte ugyanolyan stílusban társalognak egymással a testvérek). Más részről kifejezetten ihletett ötletnek tartottam, ahogy a múlt titkait egyfajta testvéri, egyre erősödő kötelékként ábrázolta az írópáros: hiába távolodott el egymástól az évek folyamán a három testvér, a múlt feltárása, bizonyos dolgok letisztázása sziklaszilárd kötőanyagot kreál közöttük, ez a kötőanyag pedig végül segítségül szolgál nekik abban, hogy végül felülkerekedjenek a nagybetűs Gonoszon.

Dacre Stoker és J.D. Barker

Horror lévén Dacre-ék igyekeztek megfelelni bizonyos elvárásoknak és próbálták paráztató "jelenetekkel" megtorpedózni a befogadó idegszálait, ez azonban többnyire csak odáig terjedt, hogy generikus, leheletnyi több fantáziáért kiáltó történéseket írtak, amelyek egy James Wan-filmben éreznék leginkább otthon magukat és amelyeknek a prózájából valahogy hiányoltam azt a plusz fenyegetettség érzetet, folyton az volt az érzésem, hogy rájátszik a könyv és kicsit akar nagyként eladni. A célt tehát kevéssé érik el (persze embere válogatja: akárcsak a komédia, úgy a horror is relatív), de nem is akasztják meg a történéseket, így nagyon belekötni nem lehet. A könyv hangulata ezzel együtt kellemesen horrorisztikus, amely végtére is eléri kitűzött célját: olvasóját cselekményvezetésével lebilincseli és sikeresen kelti fel az érdeklődésünket egy olyan élettörténet iránt, amiben túl sok a rejtély, túl sok a furcsaság ahhoz, hogy csak úgy áttekintsünk felette.

Hirdetés
X

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.