Whiplash - Kritika

A tavalyi Sundance, illetve Cinefest óta ezen csámcsog a nép. Whiplash így meg Whiplash úgy, nézzenek oda, még Oscar-jelölést is begyűjtött magának. J.K. Simmons így meg J.K. Simmons úgy, no meg Miles Teller és micsoda ritmus, micsoda lendület és micsoda erő taszigálható bele bő másfél órába! Hülye lennék az az ember lenni, aki majd széllel szemben pisál és megpróbálja megmondani, hogy miért is túlértékelt a Whiplash. Ijedelemre semmi ok, fekete bárányok nem leszünk, nem állítunk olyat, hogy az emberek kilencvenkilenc százaléka megveszett és különösebben erős indok nélkül szeretnek egy filmet. Mert ez nem igaz, mert szögezzük csak le szépen, hogy Damien Chazelle olyan vehemenciájú drámát rendezett, amely egy faltörő kos erejével bír. Ez volt az egyik első dolog, ami eszembe jutott a filmet nézve.

A másik: figyelembe véve a történetet magát, nagyon újszerűt nem próbál mondani Chazelle - srác nagy jazz-dobos szeretne lenni, a tanára pedig egy katonai kiképzőtiszt szadizmusával felvértezett fickó, aki minden erejével azon van, hogy túllökje őt azon a bizonyos határon - azt az egyszerű sztorit viszont képes olyan energiával elmesélni, ami újfent alátámasztja egy elméletemet. Mégpedig azt, hogy nem számít, hányszor láttunk egy történetet. Nem az a lényeg, hogy egy forgatókönyv milyen körmönfontan, milyen csalafinta fordulatokkal, lineáris vagy non-lineáris elbeszéléssel van megírva. Ha nincs lelke, ha nincs hatása, nem ér szart se. A Whiplash története egyszerű, akár az egyszeregy, mégis olyan lelke, olyan ereje és olyan hatása van, aminek láttán az összes mára naggyá érett rendező össze-vissza pisálja magát. Bizonyíték, hogy ha láttuk is már a sztorit, el lehet úgy mesélni azt, hogy újszerűnek hasson és gondolkodóba essünk a látottakon. Még egy érv az egyszerűség mellett: sokszor a legegyszerűbbnek tűnő történetek adják a legtöbb alkalmat arra, hogy kielemezzük a karaktereket és a történéseket, a Whiplash pedig ezekben is bővelkedik elég rendesen, de erről még bővebben akkor, ha a színészekhez értünk.

Kulcsszó: tempó. Terence Fletcher megköveteli a tempót, ahogyan Chazelle is megkövetelhette - ha nem is akkora ingerlékenységgel és kitörő dühvel, mint Simmons karaktere - a stábtagoktól a gyorsaságot. A vágótól mindenképpen: mind a hang-, mind pedig a jelenetek, képkockák összeollózása mestermunka a javából. A jazz ott liheg folyton a háttérben, kényszerítve az ollóját csattogtató stábtagot, hogy "Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban!", mígnem a hatás garantált lihegés és levegőkapkodás - nem csak a képkockákon pergő színészekre, de a nézőre nézve is. Mintha egy tökéletesen kifundált, őrült jazz-nóta ütemeire lett volna vágva a Whiplash. Mellőzve minden inkoherenciát és követhetetlenséget - sokszor az emberek összetévesztik ezeket a jelzőket a jazzel - az előkészítettség és kigondoltság ugyanúgy jelen van ezekben a muzsikákban is, de erről igazán nem tisztem hosszasan beszélni. Szakértelem híján csak a laikus meglátásaimat vagyok képes szavakba önteni. A nagy trappolás és galoppolás közepette Chazelle-nek sikerül az is, hogy a tanár-diák konfliktust és az emberi fizikum, tűrőképesség határmezsgyéinek keresését és kitolását középpontba állító történet kapjon egy kis thriller-színezetet. Andrew küzdésében, saját maga és tanára elleni harcában egy pszicho-thriller főhősét is tisztelhetjük; Chazelle így képes a rendezést illetően néhány - a feszültség és az energikusság érdekében - túlkapásra, de ezek csak segítik a filmet és végül is egy percre se érezzük hiteltelennek vagy igazán túlzásnak.

A már említett vágás mellett óriási érdemben részesül a film sikerében két név: Miles Teller és J.K. Simmons. Utóbbiról mindig is tudtuk, hogy zseniális (imádtuk Jameson-ként Sam Raimi Pókember-trilógiájában), előbbiről pedig eddig csak sejtéseink voltak, hogy mikre is képes (The Spectacular Now), itt és most pedig kézen fogva, üvöltözve és vért izzadva tudatják a földlakókkal, hogy mi az, amikor a maximumot hozzák. Hogy Fletcher-t idézzem: "Az elvártakon felül teljesítenek." A Simmons által játszott Fletcher-nél zavarba ejtőbb karaktert idén még biztosan nem, és ezek után se fogunk sokszor látni: az egyik pillanatban mézes-mázos, jófej, a másikban pedig habzó szájú őrültként üvölti le a fejedet, ha valamit rosszul csináltál. Egy harmadikban pedig érző szívének demonstrálása érdekében előad egy szívszorító monológot, ami vagy szívből jött, vagy nem. Vagy igaz volt, vagy nem. Utáljuk is meg nem is. Tiszteljük is meg nem is. Mikor azt hisszük, hogy végre kiismerhettük őt és megláttuk az igazi Fletcher-t, akkor hirtelen fordít egyet a dolgokon, mintha azt mondaná: "Ne is próbálj kiismerni engem, te kis szarházi." Simmons alakításának és Chazelle forgatókönyvének is jár ebből a szempontból a köszönet: egyikük sem engedi túl közel a nézőhöz a karaktert. Csak annyira, ami még nem válik ennek a folytonos kettősségnek a kárára. Mindezt Andrew (Miles Teller) szemén keresztül figyelhetjük meg és vele együtt próbáljuk kiismerni ezt a titokzatos és durva férfi benyomását keltő embert.

Teller-ről még pár szót: az általa játszott karakterrel szembeni szimpátia sem mindig egyértelmű. Fennhéjazó, kissé egoista viselkedése egyrészről sokszor nehezebbé teszi azt, hogy igazán megkedveljük, ugyanakkor a kitartása és a vele szemben elkövetett Fletcher-általi lelki terror miatt mégiscsak érezzük azt a bizonyos empátiát. Érdekes és kissé nyomasztó adalék, hogy Andrew láthatóan abszolút barátok híján van, a zenekarbeli társai pedig leginkább semmibe veszik (vagy ő őket), alig-alig van köztük bármiféle kommunikáció. Sokat ad hozzá a film hangvételéhez és ahhoz, hogy maga a karakter és annak lelki világa a néző számára komplexebbé váljék. Nincs jófej, humoros cimbora, akivel a terhen megosztozhatna és akinek jelenléte nekünk is üdítő lenne a feszültebb pillanatok után. Sőt, még az a szál is, ami romantikusnak indult és bármely másik filmben kiteljesedett volna, itt egy huszárvágással elvágják. Fájdalommentesen, de visszavonhatatlanul. Teller pedig akkora intenzitással és beleéléssel játszik, mintha nem lenne holnap. Már most látszik, hogy bár óhatatlanul is becsúszik egy-egy fércmunka és limonádé a pályafutásába, ha megfelelő rendező kezébe kerül, akkor csodákra képes. A Whiplash nagyon is üdítő színfolt az amúgy is izgalmas mozifilmek palettáján. Letaglózó, pörölycsapással felérő dolgozat, ami majd ott tart téged az ülésed szélén, a stáblista beköszöntével pedig azon kapod magad, hogy véresre markolásztad a karfát. Van, hogy az ember nagyot csalódik azokban a filmekben, amiket már jó előre szanaszét dicsért mindenki, de itt ez a veszély nem áll fenn: a Whiplash egy kurvajó film és kész. Mit szépítsük. https://www.youtube.com/watch?v=zIP_gtjDtfE