"Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidről!" - szól a Woody Alennek tulajdonított sziporka. Ez Hollywoodban sincs máshogy - legújabb cikksorozatunk középpontjában ezért a véletlenek állnak!
Azt, hogy az forgatókönyvírók helyzete ritkán rózsás, ezer példa illusztrálja. Jonathan Frederick Lawton-t hallatlanul frusztrálta, hogy komédiákra specializálódva nem terem neki babér - eltökélte hát, hogy maga mögött hagyja a mókás bohóságokat, és papírra vetett egy sötét-borongós történetet.
A Háromezer munkacímű drámában egy krőzusi vagyonú, de rettenetesen unatkozó, dekadens milliomos csúcsgázsiért felbérel egy ötvenesért a kliensei legvadabb álmát is teljesítő, narkós prostit, hogy egy hétig kényeztesse. Szerelemről, szeretetről megbecsülésről vagy alapvető tiszteletről nem beszélhetünk: a paktum lejártával a nő szalad, hogy fellendítse neppere forgalmát, az őt kirúgó nihilista dandy pedig visszahull az apátia mocsarába. A keserűen realista mű egyből elkelt, és a jogokat egy kis kerülővel megszerző Disney urai elrendelték, hogy sürgősen dolgozza át optimistább végkicsengésűvé a sztorit. Lawton eleinte azt hitte, hogy ugratják, majd mikor ráébredt, hogy élete első, véresen komolyan gondolt drámáját pillesúlyú limonádéként kell átgyúrnia, a várható módon reagált. Azaz zsíros csekkét beváltva engedelmeskedett, és sütkérezett a Micsoda nő! sikerének fényében.
Andrew Niccol is sokat anekdotázhatna a rezsifizetés kínos kötelme és a művészi integritás megőrzése között húzódó szakadékról. Alkotása, az egy napi huszonnégy órában megfigyelt, agresszív, alkoholista csődtömeget és a rajta szórakozó tévénézőket bemutató The Malcolm Show üzenete világos volt. A média a létező legrosszabbat hozza ki az emberből, és a fogyasztói társadalomban évezredesnek hitt erkölcsi alapértékek foszlanak semmivé. Azonban, bár korábban a rendezői széket is neki ígérték, azt némi alkudozást követően Peter Weir kapta meg, és egyből ráparancsolt kollégájára, hogy varázsolja vidámabbá a cselekményt. Niccol igazi profihoz méltóan nem panaszkodott vagy vitatkozott, hanem fogát összeszorítva teljesítette házsártos felettese óhajait, és huszonnyolc, merőben eltérő variánst rakott le az asztalára, mire végre elnyerte a direktor tetszését. A csattanót nem nehéz kitalálni: a menet közben Truman Show-ra módosuló, jóval humanistább és bizakodóbb hangulatú szatíra 1998-ban tarolt a kasszáknál.
Annak dacára, hogy megítélése száznyolcvan fokos fordulatot vett az utóbbi pár évben, tagadhatatlan, hogy Joss Whedon alapjaiban formálta át a popkultúrát. Különösen igaz ez a Buffy, a vámpírok rémére: az 1997-túl 2003-ig futó, természetfeletti elemekkel megbolondított dramedy remek dialógusaival és bátor kísérletezgetésével egy generáció kedvencévé avanzsált. Ám ezt az 1992-es filmverzióról már nem mondhatjuk el. Hovatovább, a leginkább egy tizennyolcadik századi, kivénhedt pedofilra hajazó Rutger Hauer modoroskodása, vagy a karóval szíven döfve ripacskodva haldokló Paul Reubens könnyen beindítja az emberben a szekunder szégyent. Egyéb, legalább ennyire kínos intermezzókat és a Szeszélyes évszakok legelrettentőbb példáit idéző gegeket nem is említve. Ennek oka, hogy a pályája elejét taposó zöldfülű ultimátumot kapott: ha nem tolja el a dráma és a humor arányát az utóbbi javára, fáradozásai gyümölcse sosem készülhet el. Vagyis felejtse el a védencét megoltalmazni óhajtó Merrick hősies-tragikus öngyilkosságát, vagy azt, hogy a harcias szőkeség a vérszívók hordáit megfékezendő, kétségbeesésében felgyújtja az iskoláját. Emellett azt is leszögezték, hogy esze ágába se jusson komplex-duplacsavaros poénokat kiagyalni: érje be a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldásokkal. Whedon egy pontig tajtékozva, de engedelmeskedett, aztán belefásulván a lélekölő robotba lelépett - öt évvel később sanszosan fakutyaként vigyorgott azon, hogy csonkítatlan koncepciója pazarul muzsikált.
A jelek szerint a szakma hazai űzőinek vérnyomása is sűrűn megemelkedik. A 2009-es Szuperbojzt hagyományosan az egyik, ha nem egyenesen a legrosszabb magyar vígjátéknak tartják, mivel süt belőle a totális inkompetencia. Funkciótlan vágóképek garmadája lassítja az eleve sem túl acélos tempót, és ugyan a gárda java elvileg visszavonult rockzenész, ám egyrészt nyilvánvalóan nem értenek a hangszereikhez. Másrészt bandájukban közröhejt kiváltva két basszusgitáros is helyet kapott. Nulla karakterábrázolás, erőltetett antipoénok tucatjai: szinte hihetetlen, hogy a legnépszerűbb itthoni humoristákat felsoroló listákon bérelt hellyel bíró Litkai Gergely ezt tudta összehozni. Ám egy általa adott interjú tanúbizonysága szerint nem az ő vétke az oktatandóan rossz, mozgóképnek álcázott reaktorbaleset. Elmondása szerint ötleteit megcsonkították, vagy a spórolásból a létező legostobábban cserélték le olcsóbb megoldásokra. A Bajor Imre által megformált Johnny például nem részegségében hány mindent össze: egy elszúrt méregtelenítő kúrától szenved. Míg a következetesen "Cicusnak" becézett kutya eredetileg egy szfinxmacska kellett volna, hogy legyen, de senki sem érezte szükségét annak, hogy korrigálja a változást.
Nem csak a történetet szokás a felismerhetetlenségig átírni: a casting hosszadalmas, és felettébb idegölő procedúrája során is érhetik meglepetések az embert. Ráadásul az sem ritka, hogy néhányan egészen meghökkentő okokból bólintanak rá egy ajánlatra, vagy utasítják azt el.
Sean Connery okkal búslakodott, mivel kissé konzervatív ízlése folyományaként két, ikonikus szerepről is lecsúszott. Első ízben a Mátrix-franchise Morpheus-ának megformálására kérték fel, ám mert se füle, se farka, álfilozófikus zagyvaságnak bélyegezte Wachowskiék klasszikusát. Utána nem sokkal később Peter Jacksont zavarta el hasonló indoklással, aki így Sir Ian McKellennek adta a karrierét új szintre emelő lehetőséget. Az ágazat skót veteránja utólag átkozta magát könnyelműségéért, hiszen a kritikai elismerésen túl egy kisebb vagyonról mondott le. Ebből adódóan kéjes élvezettel ugrott fejest Stephen Norrington A szövetségébe, mivel kedvező ómennek tekintette, hogy botrányos marhaságnak tartotta a viktoriánus éra regényhőseinek kalandjai körül bonyolódó alkotást. De pechére ebben a véleményében milliók osztoztak, és a kasszasiker-várományosként beharangozott mű kolosszális bukása annyira elkeserítette, hogy lényegében nyugdíjba vonult. Pontosabban egy-két nívósnak a tények indokolatlan megszépítésével sem nevezhető apróságot leszámítva soha többé nem gyakorolta imádott hivatását.
David Schwimmer is átkozhatta a sorsot - igaz, ő trendismerete és témaérzéke totális hiánya helyett egy barátjának tett ígérete miatt bosszankodhatott. Mert a Jóbarátok sztárját hosszasan kapacitálták, hogy tűnjön fel Tommy Lee Jones oldalán a Men in Black-ben. Ám ő arra hivatkozva, hogy korábban megfogadta, hogy első rendezésében munkát fog adni a világhírt vele szemben elkerülő cimboráinak, nem állt kötélnek. J ügynököt ezért Will Smith játszhatta el, és később csillagászati summát bezsebelve még kétszer parádézhatott az intergalaktikus rendfenntartók jellegzetes öltönyében. Ezalatt Schwimmer teljes kudarcot vallott. Az egy középiskolai osztálytalálkozó furcsaságait elmesélő Mióta elmentél... a háttérzajnak is gyöngécske romantikus tinglitanglik kvintesszenciájaként a lőtéri kutyát sem hozta izgalomba.
A Breaking Bad esetében viszont több alkalommal is egy orrvérzésig túlórázó őrangyal ügyelt arra, hogy a dolgok nehogy a tervek szerint menjenek. A kényszerű vagy menet közben kiötölt improvizálások listája hajmeresztő. Aaron Paul hosszas könyörgést követően bújhatott a narkóval seftelő Jesse Pinkman bőrébe, mivel túlságosan kisfiúsnak találták ahhoz, hogy a közönség elhiggye róla, hogy egy, saját portékáját előszeretettel fogyasztó, piti karrierbűnöző. Arról nem is beszélve, hogy a karaktert az első évad fináléjában hidegre akarták tenni. De Giancarlo Esposito is kezet csókolhat Fortunának, mert elsőre csupán vendég-epizodistaként bukkant fel a szériában. Ám a legnagyobb mázlista tagadhatatlan, hogy Jonathan Banks, mivel ha Bob Odenkirk napirendje nem annyira zsúfolt, akkor Saul Goodman egy gyilkosságoktól sem visszariadó szociopataként vonul be a tévésorozatok krónikájába. Azonban a férfi nem ért rá egy fontos jelenet felvételére, és a szükség életre hívta a zsaruból alvilági problémamegoldóvá züllő Mike Ehrmantraut morózus figuráját. Ergo az, hogy Bryan Cranston eleinte szóba sem jött Walter White-ként, mert az AMC döntéshozói a Már megint Malcolm Haljaként nem vették komolyan, nem is olyan meglepő. Holott ha John Cusack vagy Matthew Broderick rábólint az ajánlatra, a belé vetett bizalmat kamatostul megszolgáló színész sosem kap esélyt arra, hogy bizonyíthasson.
Záróakkordként cikkünk első felét aligha zárhatnánk mással, mint Al Pacino néha minimum érdekes választásaival. Bár az ágazat nagy öregjének nincs oka szégyenkezésre vagy magyarázkodásra, egy kis erőfeszítéssel könnyedén bő féltucatnyi frenetikus alakítással öregbíthette volna a reputációját. Nemet mondott a nálunk kevésbé ismert, de az Amerikai Egyesült Államokban páratlanul népszerű Lenny Bruce pályája előtt tisztelgő filmre. Később a Star Wars Han Solóját és a Harmadik típusú találkozások Roy Neary-jét szalasztotta el, majd a Kramer kontra Kramerről gondolta úgy, hogy az nélküle is működni fog. Aztán az Apokalipszis most Willardja jött - az A keresztapa forgatásán sokat tanuló Pacino nem akart egy dzsungelben nyomorogni a szervezés terén közismerten kihívásokkal küszködő Francis Ford Coppolával. Utána Rambót hagyta ki, és főúri gesztusként John McClane-t is átengedte Bruce Willisnek.
Ezzel cikkünk első részének végéhez értünk. A második, befejező felvonásban a legkülönfélébb balesetekre és azok kiszámíthatatlan következményeire fogunk fókuszálni.