A Netflix sikerlistáján a jelenleg 5. legnépszerűbb helyet elfoglaló Last Looks több, mint telitalálat. A Tim Kirkby által rendezett, Howard Michael Gould azonos című regénye alapján született neo-noir krimi-vígjáték egyszerre szellemes, könnyed, ugyanakkor izgalmas, pergő és lendületes. A főszerepet alakító Charlie Hunnam azt hiszem, ha akarna, sem tudna rosszul játszani, és akkor még ott van a jó "öreg" Mel Gibson is, aki tökéletesen hozza az arrogáns sztár-színészt, aki úgy bánik az emberekkel, mint az eltaposott cigarettacsikkekkel.
A történet a hegyek közé vezet. Itt él ugyanis szerzetesi egyszerűségében az egykori nyomozó, Charlie Waldo (Charlie Hunnam), aki maga mögött hagyva a civilizáció mocskát, a lakókocsijából, az ősfák árnyékából figyeli az idő múlását és igyekszik minél kisebbre húzni az ökológiai lábnyomát. Legjobb barátja csirke, akit a világért sem enne meg, és mindenhová gyalog, vagy az ütött-kopott sárga versenybiciklijén megy - ez különösen groteszk látványt nyújt L.A. Utcáin, ahol mindenki autóval jár. De Charlie-nak nincsenek nagyvilági igényei, mindössze 100 tárgyat birtokol (az is mind szerény hétköznapi felszerelés), és ideje javában erdőt jár vagy a naplementében meditál.
Itt látogatja meg őt Lorena, Charlie egykori nyomozótársa és szeretője, hogy a segítségét kérje Alistair Pinch (Mel Gibson), a hollywoodi színész gyilkossági ügyének felderítésében. A vád szerint Pinch közös otthonukban verte agyon fiatal nejét, ám Lorena úgy véli, nem minden az, aminek látszik, ráadásul tudja, ha kideríti az igazságot, a neve a legnagyobbak közé kerülhet, méghozzá teljes rivaldafényben. Charlie azonban visszautasítja az ajánlatot, őt nem hozza lázba sem a hírnév, sem a pénz, ám a következő napokban több banda is meglátogatja, hogy "elbeszélgessenek" vele Pinchről és Lorenáról. A lány időközben eltűnik, majd előkerül, de immáron szénné égett hullaként, egy kocsi fenekén, Charlie pedig, bár továbbra sincs ínyére, visszatér a nagyvárosi lüktetésbe. Hamarosan megismeri Alistairt, az alkoholista sztárt, aki a hírnevénél is rémesebb és gusztustalanabb alak, és akit igencsak sokan szeretnének rács mögött tudni.
Charlie Hunnam Waldo szerepében kicsit a Blöff-béli Brad Pittre emlékeztet: csóró kalap, szőke loncsos haj, szakáll, viseltes bőrdzseki, kopott póló és nadrág - ám ezzel együtt is imádni való. Nem csak a tehetsége és a pozitív kisugárzású karaktere miatt, hanem azért is, mert Charlie egyetlen mosolyában, pillantásában, hanglejtésében vagy mozdulatában benne van minden, amit az adott jelenetben meg kell mutatni. Az ő jelenléte az a plusz, amit hozzáadott anno Jax Tellerhez vagy Artúr királyhoz, ebben a filmben is megmutatkozik, és ettől kezdve az ember csak azt érzi, mindegy, miről szól a történet, ha ő benne van, csak jó lehet. De történetesen remek a forgatókönyv és a rendezés is. A jelenetek gyönyörűen épülnek egymásra, a zenei aláfestés is tökéletes. Nincsenek üresjáratok, a karakterek kidolgozottak, egyediek, színesek. A poénok ülnek, a bunyók életszerűek, mégis megvan a maguk komikuma. Nincs hősködés, csattan a jobb egyenes, fröccsen a vér, csöpög az izzadság, mocskos a többnapos ruha - és mégis imádjuk Waldót.
Kedvenc párbeszédeim egyike, amikor Waldo egy zsaruval próbál társalogni:
"- You! Officer… Anus?
- Annis.
- The school must've sucked."
Mel Gibson, aki színész-rendezőként épp eleget bizonyított már, ezzel a karakter-megformálással gyakorlatilag (a néhány évvel ezelőtti) önmagából is gúnyt űz: Shakespeare-i szakállal, pátoszos monológokkal, alkoholista öniróniával poénkodik, nőzik, ököllel üti ki az őt idegesítő stábtagokat - és gyakorlatilag folyamatosan részeg. Utálnánk, ha nem lenne jó, de Gibson remekül hozza a tenyérbemászó pojáca karakterét, és imádnivalóan játszik együtt filmbéli kislányával (Sophie Fatuval).
Tim Kirkby, a rendező remek atmoszférát teremtett a színészek köré. Vannak jelenetek, amikor nem is beszélnek (pl. Pinch luxus lakókocsijában), a puszta mimikájukból lejön minden, amit akkor, azon a ponton a nézőnek tudnia kell. Gyönyörű pillanatok ezek, hiszen ilyesfajta színészi játékkal csak ritkán találkozik az ember.
A készítők a mellékszereplőkkel is elkényeztetnek minket, hiszen Pinch cinikus stúdióvezetőjét a zseniális Rupert Friend alakítja, aki egyetlen barátinak induló párbeszéden belül megszámlálhatatlan lelki aspektust képes megvillantani, Morena Baccarin pedig elhiteti velünk, hogy egy Charlie-féle magának való zsaru igenis képes a szerelemre, míg Lucy Fry, a szöszi óvónő szerepében gyakorlatilag mindenkit az orránál fogva vezet, ráadásul hozzá kapcsolódik a film egyik csúcsjelenete: Waldo szakállának leborotválása. A csupasz arc Waldo civilizációba-való visszatérését szimbolizálja, noha sejthető, hogy az önfejű különc ennyitől nem változik meg. (Ez a jelenet egyébként komoly visszhangot váltott ki a női rajongók között, akik imádták Waldo szakállát.)
Waldo karaktere rendkívül izgalmas. Ő az erdőszéli remete, aki "kiesett" a világ lüktetéséből, és úgy tűnik, már verekedni sem tud, sőt, azt sem érti, mi az a pen(drive), de amikor visszacsöppen a gengszterek uralta L.A.-be, az agya kapcsol, vág, mint a zsilettpenge, és Poirot-i zsenialitással göngyölíti fel a szálakat. A kirakós összeáll, mégpedig úgy, ahogy sosem gondoltuk volna - pedig ez nem egy klasszikus krimi, inkább afféle noiros, krimis vígjáték, mégis, a szálak rendkívül frappáns módon vannak összefonva a háttérben.
Az író és a rendező a saját állítása szerint sokat inspirálódott az O.J. Simpson gyilkosság aktáiból, hisz a filmbéli Pinch hasonlóan "szuper híressé" válik ezzel a szörnyű bűnténnyel, mint akkoriban O.J., akinek a neve örökre beleégett a nézők emlékezetébe. Pinch karaktere ugyanakkor Brandóra is hasonlít, aki mellett a stáb, ha megjelent a forgatáson, pisszenni sem mert, hiába volt goromba, udvariatlan, akár állatias. Ő dirigált, körülötte forgott a világ.
Tim Kirkby úgy kapta meg a forgatókönyvet, hogy Waldo szerepe már egyenesen Charlie-ra volt megírva, Gibsont azonban ő akarta. Mint később kiderült, remek választás volt mindkét színész, akik között tökéletesen működött a kémia. Gibsonról minden interjúban szuperlatívuszokban beszélt a rendező, hogy mennyire profi, milyen tehetséges és lelkiismeretes az alakításával kapcsolatosan - és mindemellett mennyire könnyedén változtat a szerepén.
A forgatás egy Los Angeles-i nap kivételével 6 héten keresztül Atlantában zajlott - noha a nézőknek úgy tűnhetett, a szereplők végig Hollywood utcáit koptatják. A befejező képsorok szép nagyot csattannak, és azt hiszem, folytatásra várnak. Addig azonban, amíg azt megkapjuk, mindenkinek szívből ajánlom ezt a filmet, ami kielégíti mind a krimi, mind a vígjáték, sőt, a noir műfaj rajongóit is. Igazi kikapcsolódás mindenkinek, aki egy ütős, vicces, mégis mondanivalóval rendelkező filmre vágyik és annak idején szerette a Sons of Anarchy-t.