Öregkor. Picit tartunk tőle, miközben minden porcikánkkal szeretnénk is azt, hogy megérjük azt. Megérjük az azzal járó egész életnyi tapasztalatot, az emlékeket, a nyugdíjat, a tiszteletet. Hogy ez mennyire vélt vagy csak szimplán vágyott, azt nyilván egyénje válogatja, ahogyan azt megannyi film, regény és egyéb mű is illusztrálja.
Most, az Idősek világnapja alkalmából összeszedtünk nektek öt olyan filmet, amelynek főszereplője egy idős karakter. Öt olyan film, amely más és más perspektívából szemléli ezt a kort, de mind az öt film képes nyújtani legalább egy olyan színészi alakítást, amely bizonyítja: nem csak az ifjaké a világ.
Gran Torino (2008)
Clint Eastwood karrierjében nem ez volt az első olyan film, amely egyfajta elszámolást végzett egy olyan karakterrel, aki szögre akasztotta a puskáját és mindent, ami azelőtt őt meghatározta. Ezt láthattuk a Nincs bocsánatban is, ott a western legendáriumának rettenthetetlen fegyverforgatóját bontotta le elemeire, megmutatva, mi van a név a hírnév mögött. A Gran Torinóban viszont pár évtizeddel odébb vagyunk, itt már nem csak az életvitellel kell elszámolni, hanem magával az élettel is. Hőse, Walt Kovalsky vietnami veterán, nyugdíjas özvegy, hétköznapjait szájvégről odavetett rasszista megjegyzésekkel tölti, vagy csak szimplán csúnyán néz "ferdeszemű" szomszédaira. Walt nem feltétlen jó ember, de amikor egy fiatal srácot kell a helyes irányba terelni, akkor lelkiismerete felülkerekedik minden ellenérzésén és elkezdi tanítani a fiút arra, miként vegye fel a harcot az elnyomó elemekkel. Plusz, neki is sikerül tanulni egyet s mást. Eastwoodnak nem feltétlen ez a legjobb rendezése, színészvezetése néhol megbicsaklik, de sikerrel vizsgálja felül saját mítoszát és legendáját egy megható, katartikus fináléval megtoldva.
A nap vége (1967)
Ingmar Bergman filmjében egy idős orvost követhetünk nyomon, aki szakmailag rengeteg elismerést vívott ki magának, következőleg pedig éppen aranydiplomáját készül átvenni. Útja Stockholmból Lundba vezet és úgy dönt, ezt a hosszú utat autóval teszi meg és társául szegődik a menye is. Isaak Borg professzor egy zsémbes és egomán figura, aki számára ez az út (talán élete utolsó nagyobb útja) azt is jelenti, hogy szembesül saját moralitásával, fiatalkorával, egykori szerelmeivel és elhibázott döntéseivel. Szép, keserű, melankolikus film, a Bergmanra jellemző súlyos témákkal, az emberi magányosság fullasztó érzésével megtoldva. A film főszerepére egyébként Bergman nem akárkit, hanem egy híres és elismert filmrendezőt választott, Victor Sjöströmot, aki többek között A halál kocsisa című filmmel írta be magát a filmtörténelembe. Szebben nem is róhatta volna le tiszteletét előtte, mint hogy készített egy másik, sokat tanulmányozott és rajongott filmet, amiben a férfiból egy őszinte, fájdalmas és emlékezetes alakítást hozott elő.
Mr. Holmes (2015)
Mindenkinek megvannak a maga preferenciái: van, aki Jeremy Brettet, van, aki Benedict Cumberbatch-et, Robert Downey Jr.-t részesíti előnyben. És vannak olyan kifinomult filmszakik, akik bedobnak a felsoroltak mellé még egy nevet: Ian McKellenét. Mi a közös a fentebb említett színészekben? Az, hogy mindegyikük játszotta már Sherlock Holmes-t, minden idők legzseniálisabb nyomozóját. McKellen (talán pályafutása egyik legjobb alakításában) Bill Condon filmjében egy zsémbes öregemberként ábrázolja Holmes-t, akinek élete legnagyobb ellenfelét kell legyőznie: saját demenciáját. A filmben megpróbálja visszafejteni, hogy miért is hagyott fel a nyomozással annak idején, amihez segítségére lesz néhány kézzelfogható emléktárgy, emlékfoszlányok, valamint egy munkásságáért rajongó kisfiú. Holmes itt már konkrétan a popkultúra szerves része, esendő, ám esendőségében is zseniális férfiként van jelen, minden mozzanatában és megnyilvánulásában magán hordozva azt a sok-sok adaptációt, regényt, filmet és társait. Meditatív film, rendhagyó nyomozós dráma, ami mind a főszereplő karakternek, mind pedig az őt alakító színésznek biztosít egy igazi, emlékezetes jutalomjátékot.
Élni (1952)
Akira Kurosawa filmjének középpontjában egy idős, szürke hivatalnoki életét élő férfi áll, aki egy nap megtudja, hogy csupán hónapjai vannak hátra. Félve attól, hogy úgy hal meg, hogy nem élt igazán és hogy semmi jót nem tett le az asztalra, gyors iramban elkezd törekedni arra, hogy ezeket a foltokat kitöltse és befedje. Az Élni azonban nem kizárólagosan egy beteg, haldokló ember története (hiszen, bizonyos értelemben mindannyian születésünktől kezdve haldoklunk), hanem egy olyan férfi sztorija, aki eltékozolta életének nagy hányadát. Őt nézve picit mind realizálhatjuk saját halandóságunkat, ahogyan azt is, hogy sosincs igazán késő ahhoz, hogy valami jót, valami meghatározót cselekedjünk. Lehet, hogy a fiataloké a jövő, de sosem szabad alábecsülni azt, aki esetleg már több évtizeddel többet élt, mint mi.
Straight Story - Az igaz történet (1999)
Meglepő, de David Lynch 1999-es filmje mentes minden szürreális jegytől, nem hozza ránk a frászt benne egyetlen hosszú hajú, vadul vigyorgó figura sem és nincsenek vad tónusváltások. A Straight Story a rendező egyik legcsendesebb, legtisztább és legkövethetőbb alkotása: egy idős férfiról, aki egy szélütést követően felkerekedik a traktorjával, hogy meglátogassa rég látott öccsét, akitől az évek során elhidegült. Road movie ez, ráérősen csordogáló, avagy traktorral pöfögő, de annál emberibb és annál szebb. Richard Farnsworth a főszerepben szívszorító a maga karakánságával, utolsó jelenete pedig azzal a csendben révedéssel Harry Dean Stanton társaságában a rendező egyik abszolút legjobbja. Mindenképp érdemes látni, akkor is, ha Lynch egyik filmje sem nyerte el a tetszésedet.