Az első Amerika Kapitány és Bosszúállók filmek után Steve Rogers karakterét egykoron többször is láttam "nobody's favourite", azaz "senki kedvence" kifejezésekkel illetni. Anno jót mosolyogtam ezen a gúnynéven, ugyanis sokáig én is így éreztem a karaktert illetően: a 2011-es első filmet csak évekkel később kezdtem el valamelyest értékelni, a Bosszúállókban pedig kifejezetten antipatikusnak hatott a karakter ábrázolása egészen a film végéig. (Apróság, de utóbbiban nyilván az sem segített, hogy a karakter ruhája a Bosszúállók filmben szerintem borzasztóan néz ki és az egyik legrosszabb jelmez a Marvel Filmes Univerzumban.)
A Bosszúállókat követően ráadásul kissé nyögvenyelősen indult a Második Fázis 2013-ban a Vasember 3-mal és a Thor: Sötét világgal. Mindezeket figyelembe véve eléggé szkeptikusan ültem be (sokakkal együtt) Amerika Kapitány második szóló kalandjára, hogy aztán túlzás nélkül a Marvel egyik legerősebb filmjéről bóklásszunk ki üres popcornos és kólás dobozzal a kezünkben... pedig a körülmények közel sem tűntek túl csábítónak.
Hendikepes háttér
Forgatókönyvíróknak azt a Christopher Markus és Stephen McFeely duót hozták vissza, akik az átlagos fogadtatású első részt, valamint az MCU akkori és sokáig egyik legrosszabbjának tartott Thor: Sötét világot vetették korábban papírra. (A stúdió előző pár évét elnézve azért mondjuk durva, hogy az a film elkezdett felértékelődni.) Sőt, ők feleltek Michael Bay 2013-as Izomagyak (Pain & Gain) című filmjéért is. Akadtak tehát fenntartások a filmmel kapcsolatban, főleg miután felfedték a rendezők személyét is.
Az első részt jegyző Joe Johnston ugyanis nem tért vissza a szerepben, helyette három jelöltre szűkítették le a folytatás rendezői székének betöltését. Az egyik az Olasz melót (2003) jegyző F. Gary Gray volt (aki helyette egy évvel később lerakta az asztalra az Egyenesen Comptonból című filmet 2015-ben), a másik pedig a 2011-es Sorsügynökség rendezője, George Nolfi, aki egyébként utólag belegondolva kifejezetten érdekes választás lehetett volna a film egészen hasonló tematikus elemei miatt.
Végül azonban egy harmadik (és negyedik, heh) jelöltre, vagyis a Russo-tesókra esett a választás. Arra az Anthony és Joe Russóra, akik előtte csak a televíziós munkásságukról lehettek ismerősek, főleg sorozatrajongók számára. Olyan showkban vettek részt, mint Az ítélet: család (Arrested Development) és személyes kedvencem, a Balfékek (Community) - utóbbiban jó pár olyan, különböző zsánerek előtt tisztelgő, mai napig ikonikus epizódot rendeztek (paintball!), amiknek köszönhetően végül valószínűleg felfigyeltek rájuk a Marvelnél. Habár mindkét sorozat a mai napig elismert és közkedvelt, de akkoriban nyilván nem igazán látta senki sem működni ezt a párost egy Amerika Kapitány film élén, főleg nem kiegészülve a már említett Markus és McFeely forgatókönyvíró duóval. Aztán 2014 tavaszán koppant mindenki.
Egy (Marvelhez képest) komolyabb film
2014 jegyzi az évet, amikor is a Marvel elkezdett játszani a különböző zsánerek keverésével a filmjeik során. Rájöttek, hogy a szokásos, szuperhősfilmekre jellemző formula nem fog hosszú távon működni, egy századik eredettörténettel pedig egyszerűen nem, vagy csak nagyon nehezen tudnának igazi újdonságot felmutatni (Strange-nél végül a mágia miatt kivételt tettek). A tél katonája pedig tökéletesen meg is erősítette őket a későbbi irányváltoztatásban...
A tél katonáját egy '70-es, '80-as évekre jellemző, Tom Clancy-féle politikai thrillerként írták körül, inkább akartak akciófilmet, mintsem egy képregény-adaptációt készíteni. Itt megragadnám az alkalmat, hogy árnyaljam a film ilyen jellegű, múltbéli pozicionálást és "romantizálását": nyilván szó sincs arról, hogy ez egy politikai thriller lenne. Továbbra is egy képregényfilmről beszélünk, ami viszont a Marvel akkori stratégiájának megfelelően átvett zsánerelemeket a megnevezett műfaj kapcsán. Emiatt pedig, főleg az MCU berkein belül, kifejezetten egyedinek és frissnek hatott. De hogyan is próbálták ezt megvalósítani?
Az első fázis során megismert S.H.I.E.L.D. szervezetét egy egészen más, egyszerre bürokratikus és korrupt oldaláról ismerhetjük meg. Az "információ hatalom" mentalitás, illetve a vele járó titkolózás és manipuláció tökéletesen megmutatkozik az egész film során, valamint az ingoványos, morális talajjal, amely a közbiztonságot érinti egy modern korban is igyekezett valamennyire a film aktuálpolitikai problémákat körüljárni. A barátból ellenség, ellenségből barát húzások végigkísérik a történetet, senki sem az, aminek és akinek igazán látszik.
A nem túl nemes célokra használt adatelemzésre és mesterséges intelligenciára építő alapkonfliktus is kifejezetten merésznek hatott egy képregényfilmtől: Sitwell karakterének a "21. század egy digitális könyv" gondolatmenete vagy a Fury és Steve közötti ellentét a szabadság és a félelem közötti szürke zónáról mind-mind ezt a vonalat erősítették, ami a 2013-as Snowden-botrány után eléggé aktuálisnak hatott.
Aggódtunk sokan az írás miatt, de számtalan jelenetet lehet kiemelni, amik a fent említett morális problémákat tökéletesen bemutatják a néző számára. Fury és Steve beszélgetése a liftben és az analógia a Fury nagyapjával a változó, de még mindig félelemmel és veszéllyel teli világra rögtön a film elején valami olyan komolyságot tükröz, amit a vicceskedő, könnyed Marveltől nem igazán szoktunk meg. De Fury feszült hangulatú merényletét az utcán (majd Steve lakásán), valamint Sitwell kihallgatását a tetőn (egyúttal Sólyom első kosztümös feltűnését és Stephen Strange nevének legelső említését) is felhozhatjuk példaként.
Az MCU talán legjobb akciójeleneteit is ennek a filmnek köszönhetjük (legalábbis ott akkor még biztosan 2014-ben), a nyitó bevetés a hajón, Fury autós üldözése, a közelharc az autópályán Steve és Bucky között a késvillantással, vagy a záró akciójelenet a három Helicarrier szállítón mind-mind kifejezetten pörgősek és nyersek, a felvázolt világhoz pedig tökéletesen passzolnak.
Bajtársak közt
A második fázis kapcsán nyilatkozta anno Kevin Feige, hogy szerették volna bemutatni, hogyan rázódnak vissza a hősök a Bosszúállók történései után a normális, mindennapi életükbe. Steve esetén ez hatványozottan igaz volt, hiszen a Kapitány egy 70 évvel későbbi valóságba is bele kellett, hogy szokjon. Evans számára úgy gondolom egy sokkal inkább kiforrottabb és rétegeltebb karaktert írtak ebben a filmben, mint a korábbi kettő esetében. Jobban át tudtuk érezni a vívódását, elkezdődött nála a rendszerbe vetett hite kapcsán az a fajta megingás, amit később az Amerika Kapitány: Polgárháború során még inkább körüljártak az írók. No meg persze morális dilemmák ide vagy oda, kapott egy elég erős személyes konfliktust is a Tél Katonája kapcsán. "Senki kedvence" AmcsiKapcsi szimpatikusabb és komplexebb lett, amit Chris Evans rendkívül hitelesen ad elő, számomra a legjobb alakítása ez a Polgárháború mellett a Kapitány szerepében. Főleg, mikor az őrlődő Bucky halálra veri a fináléban, ő viszont nem hajlandó küzdeni tovább a barátja ellen.
A való életbe visszarázódni próbáló veterán azonnal megtalálja a közös nevezőt a hasonló cipőben járó Sam Wilson, azaz Sólyom karakterével, akinek megformálásában Anthony Mackie remek húzásnak bizonyult a Marvel részéről. Érdekesség, hogy a forgatókönyvírók kapcsán is felmerülhetett a neve a Pain & Gain-ből, de a majdnem-rendező George Nolfi is dolgozott már korábban vele a Sorsügynökség alatt. Bárhogy is találtak rá Mackie-re, örülök neki, mert a való életben is egy elképesztően laza és szimpatikus színész, más kérdés, hogy a saját sorozatában azért kiderült, hogy az ő karakterét inkább kellett volna megtartani mellékszereplő szinten.
Scarlett Johansson Fekete Özvegye is ebben a filmben kapott szerintem olyan szerepet a S.H.I.E.L.D. kémjeként, ami alapján egykoron még jogosan követelték a rajongók a karakter szóló filmjét (arról aztán meg inkább tényleg ne is essék itt több szó). Jobban megismerhettük Natasha hátterét, ráadásul remekül működik együtt Evansszel köztük a kémia is - a film gyengédebb karakterpillanatait kettejük menekülése nyújtja a S.H.I.E.L.D. (Hydra) és Rumlowék hajtóvadászata elől.
Akiről viszont igazán érdemes többet írni… az bizony Sebastian Stan.
Túlzás nélkül: Bucky, vagyis a Tél Katonája érzelmileg az egyik legösszetettebb és legnehezebb karakter, akit a Marvel a képernyőre vitt az MCU-ban. Stan pedig ezt ebben a filmben képes volt megformálni gyakorlatilag tíz sornyi párbeszéddel úgy, hogy a film java részében végig maszkot visel és maximum a szemével tud színészkedni. A karakter zenei aláfestése és az összes jelenete egy vészjóslóan borzongató atmoszférát teremt a mentálisan és emocionálisan is szilánkosra tört karakter számára. Már áradoztam az autópályás akcióról, de nem győzöm ismét felhozni a képsorokat, melynek végén lehullik a Tél Katonájáról a maszk és kiderül, hogy a még Fekete Özvegy által is rettegett szovjet bérgyilkos valójában Steve gyerekkori legjobb barátja.
A film ezt követő részeiben mindkét karakter olyan belső vívódáson esik át, amely egy rendkívül egyedi dinamikával bíró, személyes konfliktust ír le, legalábbis a Marvel filmek mércéjével. Pont ezért üt akkorát szó szerint Bucky fémkarja a zuhanó Helicarrieren a film végén - érezzük, hogy mennyi szörnyűségen és fájdalmon ment keresztül a karakter, melyet már az évtizedek során teljesen széthasított és kontrollált elméje sem tudott feldolgozni. Loki mellett az MCU egyik kimagasló antagonistájaként tartották számon, mielőtt a Polgárháború végére már inkább antihőssé evolvált. Sebastian Stant az MCU egyik legjobb színészének tartom a mai napig Downey, Olsen és Isaac mellett, amit már A tél katonájában nyújtott alakításával elért nálam. (Illetve ha már megemlítettük a Disney+-os sorozatukat, ott is az ő szála ért igazán valamit a hat epizód során.)
Akiről még nem esett szó, az a Robert Redford alakította S.H.I.E.L.D./Hydra vezérigazgató, Alexander Pierce. Azt mondják, a jó antagonista olyan, akinek értjük a motivációit és bizonyos szemszögből a saját történetének hőse is lehetne. Úgy gondolom, ilyen téren méltatlanul átsiklunk Pierce karakterén, ugyanis az általa vélt gondolatok a modern kori terrorizmus és egyéb fenyegetések megszüntetésével, az elhatározás, hogy a nagyobb jó érdekében akár életeket is képes feláldozni, szintén érdekes és kellőképp megindokolt karaktermotivációként szolgálnak az esetében. Nála a probléma szerintem a megvalósítás "mennyiségében" keresendő: egyszerűen túl keveset és túl rövid ideig szerepelt, egy-két jelenet még elfért volna neki, ráadásul Bucky piszok mód ellopja előle a showt, mi pedig könnyedén átsiklunk felette.
Végszó
Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy pontot tegyek a visszatekintőm végére, mert tényleg oldalakon keresztül tudnék elfogult Marvel fanboy módjára áradozni szakmailag pozitívan megnyilvánulni erről a filmről, főleg úgy, hogy erősen elkapott a 2010-es évek közepén tapasztalt "arany kor" kapcsán előbújó nosztalgia, így az utóbbi pár éves lejtmenettel kontrasztban. Több száz MCU rangsorolós cikket és videót láttam az utóbbi tíz évben, de ami a legtöbbjük kapcsán visszatérő motívum, hogy A tél katonája gyakorlatilag fixen helyet kap mindig a dobogón.
Az esetek többségében ráadásul az első helyen.