Legújabb Visszatekintő-cikkünkben két olyan filmet mutatunk be, amelyek ugyanazon rendezőtől származnak. Ezen a két filmen szépen kimutatható, hogy egy rendező miként képes kinőni saját stílusának, történetmesélői képességének gyerekbetegségeit és felmutatni valami igazán maradandót. Miután lezavart egy vagánykodó, kaotikus haláltáncot.
Füstölgő ászok
Joe Carnahan mostanra egészen korrekt mesteremberré nőtte ki magát. Azzá a mesteremberré, aki tehetséggel és lelkesen űzi a B-film műfaját és aki nem nagyon törekszik arra, hogy nagyot mondjon, megreformáljon bármit is. Férfias, macsó akciófilmeket rendez, amelyek nem restek a nézőre zúdítani erőszakesztétikájukat, valamint karcos világnézetüket. Carnahan-ben lehet bízni. A Füstölgő ászok (amely ugyan nem az első filmje, de az első, ami miatt nagyobb ismertségre tett szert) ugyanakkor - amely első nagyobb sikereként volt elkönyvelve - még érezhetően olyan darab, amely zsenge módon adagolja azokat az elemeket, amelyek később sokkal jobb formában, tálalásban jelennek meg. A történet, valamint a stílus többnyire Guy Ritchie-filmeket idézi (nem véletlen, ekkor még Ritchie hódított a felpimpelt gengszterfilmjeivel): a szereplők neveit kiírják a képernyőre, a vágás gyors iramú, a dialógusok trágár stílusban peregnek, karakterek halnak meg egészen hirtelen, az akciók pedig véresek. Hogy miről szól, majdhogynem lényegtelen: adott egy gengszter (Jeremy Piven), aki túl nagyra vágyott és belebukott, az FBI pedig ráveszi arra, hogy beköpje a nálánál nagyobb halakat. A fejére vérdíjat tűznek ki, ezt követően pedig a környék összes bérgyilkosa az ő fejét szeretné megszerezni. A buli pedig ebben van: egy rakás fura és erőszakos figura, akik változatos eszközökkel próbálják eltenni láb alól az egomán kisgengsztert, miközben a hatóságok (főként Ryan Reynolds és Ray Liotta) több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel próbálják megakadályozni a kirobbanóban lévő vérfürdőt.
A Füstölgő ászok akkor a legjobb, amikor extrém módon hajszolja az élvezeteket: a háromtagú nácibanda az ifjú, tejfelesszájú Chris Pine vezetésével például kellően random és ad hoc, ahhoz, hogy ne találjunk benne vad élvezeti faktort. A finálé felvezetése is szintén parádés és mulattató: Carnahan ért ahhoz, hogy kihasználja a filmen látható káoszt és saját javára fordítsa. A halál bárkit, bárhol utolérhet, a szálloda megtelik mindenféle kétes alakkal, nekünk pedig tényleg nincs más dolgunk, csak az, hogy hátradőljünk és élvezzük a partit. Mindezen túl amellett sem mennék el szó nélkül, hogy emberes sztárparádét volt képes felvonultatni. És ha belegondolok, már emiatt is megéri megnézni: Ryan Reynolds mellett szerepet kapott Ray Liotta, Ben Affleck, Andy Garcia, Alicia Keys, Jason Bateman - és még valószínűleg van pár név, aki nem jut eszembe.
A probléma a filmmel azonban az, hogy hiába a túlkomplikált sztori, inkább hat az egész gyermetegnek és pozőrnek, semmint igazi, legitim és JÓ akciókomédiának. A trágársága szórakoztatónak van szánva, mégis infantilisnek és erőltetettnek érződik. Azt éreztem a film alatt, hogy attól, hogy a szereplők csúnyán beszélnek, még nem lesz szellemes a végeredmény. Hiába, nem lehet mindenki Tarantino vagy Ritchie. Nem találtam azt a bizonyos érdemi érzelmi töltetet, a karakterek többsége vagy papírvékonyan felkent, vagy még szimplán antipatikus, így az amúgy potenciált magában hordó végejelenet is csupán felszíni élvezetet rejt magában. Az a fajta film ez, amely kamaszként, tinédzserként még mulattató lehet, felnőtt fejjel pedig inkább annak hat, ami: egy kezdő rendező bohóckodása és szárnypróbálgatása. Egy olyan rendezőé, aki ennél sokkal, de sokkal jobb filmeket is letett az asztalra azóta.
A kritikák ennek fényében a Narc című előző, jóval komolyabb hangvételű filmjével ellenben nem is bántak túl kegyesen a Füstölgő ászokkal. Rajongótábora viszont így is lett, egyfajta kultstátuszt is kivívhatott magának. A 17 millióból készült alkotás 57 milliót hozott végül a konyhára, ami egész jónak mondható - ennek is köszönhető, hogy végül pár év múlva egy folytatás is készült. Az viszont már a mozikat elkerülte. És ki kapott benne szerepet? Csak hogy a kör beérjen: Vinnie Jones, a Guy Ritchie-filmek szereplője.
Fehér pokol
Ritchie ezt követően két filmet rendezett, mire eljutott jelen tárgyalt alkotásunkig. Egyszer nagyvászonra adaptálta a Szupercsapat című kult-sorozatot, valamint megrendezte a Killing Pablót Christian Bale főszereplésével. E kettő film közül a Szupercsapat volt az, ami már több nézőhöz eljutott és bár ez sem volt tökéletes, mégis szórakoztató módon, látványos akciókkal ültette át a mai korba Hannibalék kalandjait. Sajnos azonban a 110 milliós költségvetésű film nem úgy muzsikált a mozipénztáraknál, ahogyan azt tervezték, így a következő projektjére kicsit vissza kellett faragnia a büdzséből és a nagyszabású kalandokból. Ez pedig talán javára is vált neki. Ha a Füstölgő ászok nálam kevésbé is jött be a maga kisiskolás attitűdjével és vagánykodó párbeszédeivel, a mindösszesen 25 millióból készült Fehér pokol már egy hatalmas szintlépés volt minden értelemben, és egy olyan túlélőfilmet köszönthettünk benne, amely jóval több mindent tartogat magában. Külön öröm pedig, hogy most, tizenöt év múltán is úgy lehet róla nyilatkozni, mint egy filmről, amely úgy megy át az emberen, mint egy csontig hatoló hóvihar.
A történet az előbbi túlbonyolításával ellenben most roppant egyszerű formát ölt: adott egy csapat férfi, akik repülőbalesetet szenvednek és lezuhannak az Isten háta mögötti havas környéken. Néhányan meghalnak, a maroknyi túlélőnek pedig nem csak a természeti elemekkel kell felvennie a harcot, de a közelben ólálkodó farkasokkal is. A központi karakter pedig nem más, mint Liam Neeson, aki a tőle jól megszokott karakán férfit alakítja, épp csak jóval több mélységgel toldotta meg karakterét, mint - teszem azt - az Elrabolva-filmekben. Carnahan ezt az egyszerűségre törekvést szemcsés, karakteres, erős képekkel támasztotta alá (ilyen gyönyörű, vad havas tájat nem tudom láttam-e már filmen), valamint egy olyan cselekménnyel, amely olyan gyors iramban halad előre, hogy az embernek lélegzetet venni is alig van ideje. Ezzel szerencsére nem degradálja le egy egyszerű, semmitmondó kalandfilmmé alkotását, szerencsére hagy időt némi egyéni drámára is (Neeson karaktere egy szuicid hajlamú, feleségének halálát feldolgozni képtelen férfi, a központi érzelmi töltet őt illeti). Ennek a tempónak a diktálásával inkább azt igyekszik éreztetni, hogy egész egyszerűen nincs idő arra ebben a helyzetben, hogy az ember megtorpanjon vagy hezitáljon. Csak menni, menni, taposni a havat, küzdeni az elemekkel. Egyetlen másodpercnyi pihenéssel is azt kockáztatják, hogy torkon ragadja őket egy farkas.
Carnahan itt is alkalmazza a "bárki meghalhat bármelyik pillanatban"-módszert, itt azonban végre valamiféle súlyt is képes volt kölcsönözni ennek. Fatalista attitűdje kíméletlen és kilátástalan, a zord tájnál pedig csak a megtörni látszó férfiak testi-lelki élet-halálharca keményebb és szívszorítóbb. Nincsen túlcizellálva, konkrét, hatásos és nyers. A Fehér pokol azt vizsgálja a sorok között, hogy meddig lehet húzni az ember tűrőképességét, meddig tud küzdeni az ember foggal-körömmel, mielőtt még teljesen meghunyászkodna és feladna mindent. A forgatókönyv nem nagyon nyújt fogódzót, nincsenek megnyugvást elősegítő elemek, csupán pillanatnyi nyugalmak: az út a vágyott megmenekülés felé hosszúnak tűnik és végtelennek.
Ha akarjuk, akár férfifilmként is tekinthetünk a filmre, hiszen azon túl, hogy egy csapat férfit nézhetünk, amint küzdenek, kicsit a férfi érzelmeket is megkapargatja. Ahogyan Liam Neeson karaktere mondja a film egy pontján: ő bizony retteg és nem szégyelli megmutatni (ellenben nagyszájú csapattársával, aki kézzel-lábbal tagadja félelmét), nem úgy, mint édesapja, akit sose látott sírni, szigorú volt és keménykezű, viszont fonák módon vonzódott a költészethez. Lehet tehát bárki bármennyire maszkulin, van az a pont, amikor ezt a keménységet fel kell adni és beismerni: talán hamarosan felzabál egy falka farkas és én ettől borzalmasan félek. Ezek azonban mind inkább a felszín alatt, elvétve fedezhetők fel. Meglehet Carnahan nem gondolt ilyenre, míg a filmet rendezte, viszont van annyira szimpla az egész vonalvezetése és ábrázolása, hogy felfedezhessünk magunknak ilyen mondanivalót. Végtére azonban az egész kétórás játékidő egy feszült, zsigeri, zseniálisan fényképezett kalandfilmet láthatunk, amelynek záróképsora immár valódi katarzist tartogat, és bár nem tagadom, hogy néztem volna tovább azt a bizonyos jelenetet, így is perfekt és végtelenül kielégítő.
Carnahan a Fehér pokol óta több filmet is rendezett, megbízható minőségben szállítva az akciófilmeket, viszont abban talán még a rajongók is egyetérthetnek (a kritikusokon kívül), hogy ez a legérettebb és érzelmileg legjobban kimunkált filmje. Tizenöt évvel a bemutatója óta tehát ez mit sem változott, talán még azt is lehet mondani, hogy jobban hat, mint akkor. Egy olyan film ez, ami nem csupán egy cudar hangvételű túlélőfilm, de szíve mélyén egzisztencialista férfidráma, ezen felül pedig az elmúlt tizenöt év egyik legjobb Liam Neeson alakítását is itt láthatjuk.