Ha felkeresitek a könyvekkel és képregényekkel foglalkozó rovatunkat, akkor több olyan cikket is találhattok, amiben az Agave köteteivel foglalkozunk, hiszen hazánk egyik legnagyobb kiadója ontja magából az érdekesebbnél-érdekesebb történeteket, legyen az fantasy, sci-fi, krimi vagy más műfaj, ráadásul a Magnólia imprintje képében az érzelmesebb, rétegebb sztoriknak is helyet szorítanak.
Most négy újabb kötetük fordult meg nálunk, amik igencsak különböző stílusban íródtak, meglehetősen eltérő főszereplőket vonultatnak fel és a hosszuk is változó, azonban két dologban megegyeznek: egyrészt olyan szerzőtől származnak, akik már bizonyították tehetségüket, másrészt úgy mesélnek életről és halálról, hogy az bárki számára átérezhető, elgondolkodtató legyen.
V.E. Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete
Én a Gallanttal ismerkedtem meg Schwab munkásságával, amiben nagyon megtetszett a stílusa, a történetmesélési módja és az általa megalkotott fantázia, de mégsem tartottam kiemelkedőnek. A szerzőnő számára világhírnevet hozó Addie LaRue láthatatlan élete azonban parádés lett. Egy olyan lányt ismerhetünk meg benne, aki többet akart annál a kisfalusi, kötöttségekkel és jövőkép nélküli életnél, ami megadatott neki, ezért az esküvője előtt elszökik és olyan istenekhez imádkozik, akikhez nem szabadott volna. Addie imái meghallgatásra találnak, csakhogy amit áldásnak gondol, az egyben átoknak is bizonyul. A lány halhatatlanná válik, viszont mindenki azonnal elfelejti, képtelen nyomot hagyni és nem tudhat szinte semmit sem a magáénak huzamosabb ideig. Van így értelme élni? Érdemes a nehézségek ellenére kitartani? A világ csodái felülkerekednek a borzalmain?
A regény a múlt és a jelen között ugrálva avat be minket Addie LaRue hosszúra nyúlt utazásának állomásaiba, és miközben egyre jobban megszeretjük, egyre inkább azonosulni tudunk vele, azon kapjuk magunkat, hogy kérdések cikáznak a fejünkben. Arról, hogy azon az úton járunk-e, amin szeretnénk. Arról, hogy ott tartunk-e az életben, ahol szeretnénk és akivel szeretnénk. Elmélázunk azon, hogy mihez kezdenénk ilyen sok idővel és hogyan használhatnánk ki még jobban azt, amink van. A nagyon érzelmes, sokszor vicces és alkalmanként drámai könyv legnagyobb ereje leginkább ebben rejlik: úgy tud elgondolkodtatni az élet kérdéseiről, mint kevés másik mű, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy a választékos írás, a gondolatok átadása és a rövid fejezetek miatt faljuk a lapokat. A Gallantnál írtam azt, hogy hangulatkönyv, ami meghálálja, ha rá tudunk hangolódni, az Addie LaRue láthatatlan életére pedig ez hatványozottan igaz: akinél betalál, annak élete egyik legjobbja lesz.
Philip K. Dick és Ray Nelson: A ganümédeszi hatalomátvétel
Sajnálatos módon keveset olvastam eddig Philip K. Dicktől (például a Kamera által homályosan-t vagy az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról?-t), azok viszont egytől-egyig különlegesek voltak és olyan témákat feszegettek olyan stílusban, ahogyan korábban mások még sosem. Hasonló élmény ért a Ray Nelsonnal közösen írt regény, A ganümédeszi hatalomátvételnél is. A történet szerint ugyanis miután a Földet legyengítették a harmadik világháború veszteségei, megjelentek a Ganümédeszt lakó, féregszerű telepatikus lények, hogy igába hajtsák az emberiséget, ám azzal nem számoltak, hogy nehezebb lesz megőrizni a hatalmukat, többek között olyan egyéniségek miatt, mint az ellenállókat vezető Percy X, a nagy hatású pszichiáter hírében álló Dr. Balkani és egy televíziós híresség, Joan Hiashi. A ganümédeszi hatalomátvétel egy inváziós történetbe bújtatott társadalmi látlelet, a hatalom és az egyén viszonyának sajátos vizsgálata, amelyben bármennyire is legyenek meg a fantasztikus elemek, mindannyian tudunk azonosulni egyes pontjaival, részleteivel. A könyv egyszerre szatirikus és elgondolkodtató, komikus és drámai, megszállás- és felszabadítás-történet is, amely hol a szürreálissága, hol a valósággal való párhuzama miatt olvastatja magát (és kevesebb mint 200 oldal, így pillanatok alatt lepörgetheti az, akit elkapott a hangulata).
Genevieve Gornichec: A boszorkány szíve
Az írónő teljesen új perspektívából közelíti meg az északi mitológiát, lényegében sajátot alkotva ezzel. Loki, Odin, Thor és a többiek ugyanúgy jelen vannak itt is, mint az általunk ismert mondákban, de sem azokhoz, sem a Marvel-filmeken látott hollywoodiasított verziókhoz nem hasonlíthatóak, mégis mindkettő rajongói megtalálhatják benne a számításaikat, hiszen van benne minden, ami izgalommal töltheti el a mítoszok kedvelőit: árulás, barátság, szerelem, harc, dráma és humor. Egy boszorkány szemszögéből élhetjük át a legendateremtést, rajta keresztül Gornichec hol szívmelengetően, hol szívfájdítóan mesél arról, hogy mit meg nem teszünk a családért, a valahova tartozásért, a boldog végkifejletért. Olyan kérdésekre keres és a maga módján ad választ, mint hogy mi ad értelmet az életnek, el kell-e fogadnunk a sorsunkat, és hol húzódnak meg a határok az érzelmekben. A boszorkány szíve három nagy részre van osztva, fejezeteket viszont nem tartalmaz, így olyan érzetünk lehet, mint ha egy végeláthatatlan mitológiát fejtenénk fel, amely bár olvasatja magát, vannak benne túlzó és érthetetlen dolgok, döntések. Akkor járunk a legjobban, ha nem kezdünk el agyalni az egyes karakterek motivációin, tetteinek miértjein, hanem csak megyünk a regénnyel együtt, és átadjuk magunkat a Gornichec-féle északi mitológia megteremtésének.
Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma
Számos pozitív véleménnyel találkoztam előzetesen azzal kapcsolatban, hogy Kim Stanley Robinson milyen éleslátóan tekint a jövőbe, és mennyire részletesen kidolgozott az a rémisztő jövőkép, amit elénk tár. Nem hagyhattam tehát ki a Jövő Minisztériuma című nagy hatású regényét sem, amely egy olyan témával foglalkozik behatóan, amely mindannyiunkat érint, és egyre jobban fog is az évek múlásával. A klímaváltozásról, vagy még inkább klímakatasztrófáról van szó, amely lassan, de kihalásra kárhoztatja az emberiséget és a Föld többi faját. A könyv premisszája szerint a Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa egy új szervezetet alapít 2025-ben, ez a címben szereplő minisztérium, amelynek célja, hogy az eljövendő nemzedékek érdekeit képviselje, és megvédje a jelen, valamint a jövő élőlényeit. Bár maga a koncepció fiktív, azonban olyan realisztikusan és olyan hihetően festi fel, hogy mi vár ránk a következő évtizedekben, hogy egyes fejezeteknél levegőt is elfelejthetünk venni. Döbbenetes, hogy a folyamatok, amiknek kezdeti jeleit már mi magunk is tapasztaljuk milyen elemi erővel kulminálódnak a későbbiekben, és iszonytató látni, hogy nagy valószínűséggel ez hamarosan nem csak fikció lesz, hanem a mindennapjaink kellemetlen része.
A Jövő Minisztériuma akár egy segélykiáltásként is felfogható, hogy kapjunk végre észhez, ugyanakkor egy pesszimista tanulmány is egyben, hogy úgysem fogunk, hiszen rohanunk a szakadék felé és csakis arra fókuszálunk, hogy amíg elérjük a peremet, addig jól érezzük magunkat. Hogy miért nem került be mégsem a kedvenceim közé és miért nem tudott igazán hatást gyakorolni rám a kötet, az annak köszönhető, hogy az izgalmas részek közé rendszerint fejtágítók vannak beékelve: elmélkedés társadalmi fogalmakról, az egyén felelősségének firtatása, gazdaságtan kezdőknek és haladóknak, valamint hasonló fejezetek igyekeznek megmagyarázni a közeget, amiben létezünk, illetve annak bonyolult rendszereit. Ezzel önmagában nem is lenne probléma, viszont ezek száraznak érződnek, megakasztják az olvasás folyamatosságát, alkalmanként ki is dobnak az élményből, és jócskán hozzátesznek ahhoz, hogy a könyv 630 oldalasra hízzon. A Jövő Minisztériuma tehát azoknak ajánlott, akiket nem tántorít el az, ha a cselekményt feltördelik az elmélkedések.