Az Agave kiadó tavaly hozta el a magyar olvasóknak a 2022 egyik legnagyobb sci-fi sikerének kikiáltott Mickey7 című regényt Edward Ashtontól, amely már csak azért is felkeltette a figyelmünket, mivel a megfilmesítési jogokra szinte azonnal lecsapott a Warner Bros., az adaptációt pedig az Oscar-díjas Élősködőket és a Snowpiercert jegyző Bong Joon Ho rendezésében, Robert Pattinson főszereplésével láthatjuk majd 2025-ben, Mickey17 címmel.
Ashton alkotása rengeteg dicséretet kapott, méltatták kritikusok, kollégák és olvasók egyaránt, Stephen Baxter például azt mondta, hogy Andy Weir (A marsi, Artemis, A Hail Mary-küldetés) méltó kihívójára akadt. Mi is nagyon szerettük a Mickey7-et, mivel egyszerre szórakoztató és feszeget komoly kérdéseket, a könnyedség látszata komplex karaktereket és problémákat rejt, "az emberiség jövőjét egy pofánvágás erejével bemutató darab lett, ami egyszerre nevettet meg és gondolkodtat el."
A Mickey7-ben megismerhettük a főszereplőt, aki egy Eldobható, és kvázi kísérleti alanynak használják, amikor a telepesek egy új bolygón próbálják megvetni a lábukat. Az Eldobható ismerkedik meg először a faunával, derít fel mindent, próbál ki gyümölcsöket és növényeket, és így tovább. A munkaköri leírásában benne van, hogy bármikor meghalhat, ebben az esetben újraépítik. Az első regényben a hetes példány pórul jár, ám hiába hiszik azt, hogy fűbe harapott, valójában megmenekült - csakhogy időközben már legyártották Mickey8-at. A könyv végig arról mesél, hogyan próbálják ketten megoldani azt, hogy egyikőjüket se dobják a porlasztóba, ezt pedig úgy érik el...
Spoilerveszély! Csak akkor folytasd, ha már olvastad a Mickey7-et!
...hogy a kolónia parancsnokát abban a hitben tartják, hogy a kúszómászó szomszédjaiknál van az antianyagbombájuk, és csak Mickey tartja vissza őket attól, hogy bevessék. A valóság viszont az, hogy hősünk egyszerűen elrejtette egy szikla alá a bombát, és immáron egyszerű telepesként tengeti az életét, aki a folyamatos elhalálozás helyett nyúlketreceket takarít és ehhez hasonló munkákat végez. Egy nagy probléma azonban belerondít a nyugodt hétköznapokba: bár még meleg van, közeleg a tél, és a kolóniát fűtő antianyag fogytán van, ezért a parancsnok vissza akarja szerezni a bombát. Ha Mickey elvállalja a küldetést, akkor bukja az egyetlen biztosítékát, ha nem, akkor jó eséllyel mindenkit halálra ítél, beleértve a szerelmét, Nashát is. Igen ám, de a kúszómászóknak is megvannak a maguk problémái, ami miatt nem hajlandóak csak úgy visszaadni a bombát.
Az első regény befejezése után nem jött az az érzés, hogy tovább lehetne fejtegetni Mickey sztoriját, viszont az Antianyag blues bizonyítja, hogy igenis van még potenciál ebben a karakterben, ebben a koncepcióban. Ashton ugyanabban a stílusban folytatja a mesélést, mint korábban, és az új status quo olyan dilemmák elé állítják főszereplőnket, ami kiszélesíti a halál korábban boncolgatott kérdéskörét. Mickey már nem halhatatlan, hiszen vagy két éve töltötte fel magát utoljára, így pedig még nagyobb hangsúlyt kap az a döntés, hogy a saját érdekeit vagy a közösségét nézze-e, illetve a kompromisszumos megoldás nem ugyanúgy önzőség? Mennyire számít az, hogy egy idegen fajnak milyen képet festünk le az emberiségről és az ígéretek betartása jelent valamit még?
Az Antianyag bluesban nincs hiány abból a szórakoztatási faktorból, ami a Mickey7-ben is jelen volt, ismételten akadnak megmosolyogtató riposztok és szituációk, és ezúttal is felsejlenek elgondolkodtató dolgok, amiken lehet mélázni olvasás közben/után, illetve történnek sorsfordítónak is mondható események is, de mintha most az írás nem érzékeltette volna annyira a tétek jelentőségét, mint korábban. Eddig őszintén izgultunk Mickey-ért és/vagy másokért, a könnyed felszín alatt végig ott rezonált a feszültség is hol finomabban, hol erősebben, ebből viszont a folytatásra többnyire csak előbbi maradt. Itt sokkal magától értetődőbbnek érződik az, hogy Mickey-ék sorsa hogyan alakul, mint az elődben, pedig második könyv révén nagyobb annak az esélye, hogy elvágják a történetet.
Furcsa ilyet leírni, amikor egy krízis a kötet központi témája, karakterek életben maradásáról van szó és a kúszómászók háborúja az egyik vezérszál, de az Antianyag blues jobban elmozdult a feelgood irányába, mint a Mickey7. Szerencsére azért így is akadnak olyan momentumok, amikor a torkunkban dobog a szívünk, hogy mi fog történni a következő oldalon, és amikor nem olvassuk a könyvet, akkor arra fogunk vágyni, hogy visszatérjünk hozzá, szóval a célját mindenképpen elérte Ashton, de a kockázatmentes kockázatok, és egyes ismétlődő panelek miatt egy hajszállal gyengébb lett a végeredményt.
Hogy mit tartogat Mickey számára a jövő, azt nem szeretnénk lelőni, de van rá esély, hogy nem most találkoztunk vele utoljára, és abból kiindulva, hogy mennyire olvasatta ez a - mindössze 274 oldalas - rész is magát, valószínűleg még egy regényt bármelyik rajongó örömmel vállalna be.