A cikket Alan Moore 70. születésnapja kapcsán frissítettük fel!
Alan Moore 1982 és 1988 között kiadott képregényéről sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképp sem, hogy veszített volna bármit is az erejéből (vagy éppen - talán közhelyesen mondva - a relevanciájából). Ezen azonban nem nagyon érdemes meglepődni, hiszen a képregényíró nevéhez több mesterművet is köthetünk.
A történet egy jövőbeli Londonban játszódik. 1998-ban járunk (nekünk ez már a múlt, a nyolcvanas évekhez képest pedig a közeli jövő) és egy olyan Anglia tárul elénk, amely páros lábbal áll a diktatúrában. Az emberek minden mozdulatát figyelik az uralkodó erők, a homoszexualitás tiltva van, a hatalmon lévő erő akarata és uralma megkérdőjelezhetetlen, ellenállni felesleges, mert csak retorzió a vége. Igen, Orwell után Moore is megalkotta a maga 1984-ét, épp csak nála a kisember, aki a rendszer ellen veszi fel a kesztyűt, egy Evey nevű fiatal nő, aki eleinte nem is nagyon akarja felvenni a kesztyűt. Az viszont, hogy több időt is eltölt egy bizonyos maszkos, köpenyes, V nevű figurával, alapjaiban rengeti meg a szabadságról, a szabad akaratról alkotott elképzeléseit.
Alan Moore alkotása egy komplex, ijesztő és rendkívül nyomasztó hangvételű alkotás, amely - csak úgy, mint például A Pokolból című műve - maximálisan igényli az odafigyelést és a koncentrációt. Sűrű, olykor már túlontúl sűrű párbeszédei (melyekről mindig az jut eszembe, hogy "irodalmi igényűek") panelről panelre vázolják és alkotják meg ezt a fullasztó világot. Cselekménye a politikai krimiket idéző machinációkkal telített: érzékletesen mutatja meg, amint a hatalom saját súlya alatt roppan össze, de kétségbeesetten próbál egyben maradni. Mindennek közepén pedig ott van V, aki egyfajta monolitként tornyosul mindenki felett. V-t Moore jelképként ábrázolja (ezt pedig a mű ki is mondja), akinek humanizálása pont annyira történik meg, amennyire szükséges.
Ugyan egy ponton kapunk némi ízelítőt abból, hogy mi is történt vele, mi juttatta el idáig, de eredettörténete inkább azt a célt szolgálja, hogy rávilágítson, milyen embertelen szörnyűségekhez folyamodtak a hatalom szervei. Alakja szándékoltan kérdőjeles, rejtélyes, behelyettesíthető bárkivel, aki eljutott oda, hogy elege lett a rendszerből. Módszeresen megy végig a hatalom legfelsőbb körein, nem kímélve senkit és semmit, kaján, letörölhetetlen mosollyal az arcán nyugtázva, hogy képtelenek túljárni az eszén. Hiába próbálnánk azonban besuvasztani a bosszútörténetek jól ismert skatulyájába, annál azért jóval több van a kis kobakjában és jóval többet tartogat nekünk.
A V, mint vérbosszú az igazságosságot, a törvényességet is tematizálja, valamint azt, hogy mi az, amit képesek vagyunk megtenni a nagyobb jó érdekében. V nem egy hagyományos értelemben vett pozitív figura (olyan Evey-n kívül nemigen van a történetben, hiszen még a V után szimatoló kopó is egy tépelődő figura, aki mégiscsak a rendszernek dolgozik), hiszen a cél elérése érdekében felbontja a törvényességet és idézőjelbe teszi a morált is. Moore mindig nagyon jól ábrázolta azokat a hősöket, akik átlépnek egy bizonyos határt és itt is izgalmas az eredmény: nehéz eldönteni, hogy a módszereit elnézve szimpatizálunk-e vele, ugyanakkor megjelenése, kvázi-romantikus attitűdje (versekből idéz, olykor hős lovagok képét idézi meg) lényegében ellenállhatatlanná teszi.
Evey-vel való kapcsolata a képregény egyik legszebb pontja még úgy is, hogy kapcsolatukat jócskán beárnyékolja egy sötétebb fejezet (itt az ambivalencia nagyon szépen kirajzolódik): kettősük egyszerre fogvatartott és fogoly, plátói szeretők, mester és tanítvány, apja-lánya. Legalább annyira képlékeny, kérdőjelekkel tarkított, mint V maga.
Tartalmas, gazdag és izgalmas olvasmánynak tartom tehát Moore alkotását. Nem feltétlen az a fajta mű, ami a szórakozásunkat szolgálja, hiszen a történetből fakadó nyomasztó volta igencsak rányomja a bélyeget a képregény egészére. Ehhez pedig csodálatosan asszisztálnak David Lloyd morózus, feketébe torkolló rajzai. Rengeteg találó gondolata van a V, mint vérbosszúnak arról, hogy hogyan működik az elnyomás, valamint tanulságos az is, ahogy megmutatja, milyen folyamatok kellenek ahhoz, hogy a nép kigyógyuljon a diktatúra okozta sebekből.
Moore szerint nincsen problémamentes gyógyulás, viszont előbb vagy utóbb el kell jönnie annak is. Hőse pedig az a figura, aki a folyamatot elindíthatja.
- Ez a tégy-amit-akarsz földje?
- Nem. Ez még csak a vedd-el-amit-akarsz földje. Az anarchia azt jelenti, "vezetők nélkül", nem azt, hogy "rend nélkül". Az anarchiával beköszönt az ordnung kora, az igazi rendé, amely önkéntes alapokon nyugszik. Az ordnung kora akkor kezdődik majd, amikor véget ér a verwirrung őrült és értelmetlen ciklusa, amelyről ezek a híradások szólnak. Ez nem anarchia, Evey. Ez káosz.
Más szóval: ahhoz, hogy egy nemzet felépüljön, előtte kicsit meg kell tépáznia saját magát.