Habár még mindig kissé korai és felelőtlen volna szuperlatívuszokkal dobálóznunk a Gotham milyenségére vonatkozóan, azért a legutóbbi tizennégy epizód már végre egy olyan tudatos és konzekvens történetvezetést vetített előre, ami szerencsére már köszönőviszonyban sincs az első évad kapkodós, rapszodikus és epizodikus cselekményével. Ez az úgynevezett heti-ügyes szisztéma, ugye egyébként is az országos negyvenpercesek szörnyű rákfenéje, így óriási vétek volna amolyan "Képeslapok a Batman Univerzumból"-vázra, elnagyoltan felhúzni egy akkora potenciállal bíró, gyakorlatilag kiapadhatatlan forrású szuper-projektet, mint a Gotham. Idén pedig már az írói stáb is végre lubickol(hatot)t önnön kreativitásában, csakúgy mint a saját karakterükbe, imádni való parádéval életet lehelő színészgárda. És a Gotham legnagyobb erénye éppen a fergeteges karakterépítésben, mintsem kizárólagosan a cselekményben keresendő.
Az idei félszezon bizony bőségesen meg volt tömve ötletekkel, és a fő történetszál(ak)on felül, egyre több hangsúlyt kaptak a karakterek, kiváltképpen az antihősök, majdani fő gonoszok. Az aktuális antagonisták között rögtön kettőt is kitüntetett figyelemmel illettek, Jervis Tetch és ugye az abszolút zseniális Jerome Valeska személyében. A két rossz fiú gyomorforgatóan szenzációs gaztettei, már-már költőien bolygatták meg a jó ízlés és moralitás egyébként is érzékeny ingerküszöbét. Mi pedig nem is győztünk örömködni, hiszen a rothadó jellemek egyre csak vékonyodó felszíne alatt, végre utat tört magának Mad Hatter és A Joker. A Walking Dead irritáló és indokolatlan Alpha Wolf-jaként is ismert Benedict Samuel egyszerűen remekelt a zavart, és önmagát kényszeresen igazolni akaró figura szerepében, míg Cameron Monagham Jared Leto-t megszégyenítően brillírozott ismét a későbbi Batman fiatal nemeziseként. A záró etapban kicsit talán mondvacsinált módon előrántott Jerome-Bruce incidenssel pedig, már szépen meg is ágyaztak mind a Joker-Batman örök konfliktusnak, mind pedig a majdani Sötét Lovag-mitológia megszületésének.
Elvégre Bruce szemlátomást tényleg felnőtt saját szerepéhez, és ami talán még fontosabb: önnön maga jelentőségéhez. A záró képsorok konklúziója pedig lehet akár egy tudatos öncáfolat is a készítők részéről, hiszen még annak ellenére is érezni lehetett a Batman-ideológia megszületésének súlyát, hogy a sorozat kezdetekor az írószoba világossá tette: Márpedig itt nem lesz Batman! Dehogynem kérem, csak legyünk türelemmel.
Habár Selina későbbi antihősnő-alteregójának építgetése is tapintható, látszólag az írók mégsem tudnak vele mit kezdeni. Ide-oda tologatják, dobálják szerencsétlent, nincs egy fix komfortzónája, egy stabil szerepe, vagy legalább meghatározott helye a történetben. Ott van ahova éppen befér, helyszíntől, cselekménytől függetlenül. Arról nem is beszélve, hogy képtelenek a figurát egy érdemleges történetszálba belehelyezni, hiszen egyszer (az azóta már bölcsen hanyagolt) Fish kegyeltje, aztán már (az ostoba és meggondolatlan kislányból, egy nem kevésbé bosszantó nagylánnyá cseperedett) Ivy-t hajkurássza, a következő snittben pedig már megint valami mondvacsinált módon, Bruce mellett látjuk viszont. Bizonyára ez maguknak az alkotóknak is szemet szúrhatott, így kaptunk egy totálisan izzadságszagú, amolyan se füle-se farka történetszálat Cat anyjával, aminek se előzménye, sem pedig következménye nem volt. Reméljük azért ennél többre futja majd a későbbiekben.
A sorozat legérdekesebb, és ezzel együtt persze legszórakoztatóbb pillanatai, változatlanul Nygmához köthetők. Már korábban is öröm volt a szemnek az ő könnyfakasztóan szomorú, végtelenül magányos tragédiája, ahogyan zsigerből fordít hátat neki minden ezen a világon, amit ő szeretni szeretne. Bármilyen ironikus is, de az ő személyes drámája a mi örömünk, hiszen az Ed-ből egyre agresszívebben kitörni vágyó Riddler, már bőszen bontogatja szárnyait. És amíg Nygma karaktere csak egyre feljebb és feljebb szárnyal önmaga zsenialitásában, úgy válik a korábbi fanfavorit Copplepot egy súlytalan és végtelenül szánni való félkegyelművé, amit a záró képsorok cliffhanger-e, ugye kíméletlenül meg is koronáz. Pedig alapvetően Pingvin se egy velejéig romlott és zsigerien gonosz gazember, csupán egy túlkoros óvodás, akit a túl-érzelmességéből eredő kicsinyessége tesz menthetetlenül labilissá.
Az alapvetően központi szerepkörben tetszelegni kívánó, ugyanakkor már a kezdetekkor sem túl izgalmas Gordon karakterét, az olyan figurák zsenialitásának fénye, mint Jerome, Nygma vagy Mad Hatter, csak egyre fakóbbá homályosítják. Ez alól pedig még a Bullock-Gordon párbeszédek frappáns egysorosai, vagy a Lee-Vale-Jim szerelmi háromszög mesterkélt feszültsége sem ad feloldozást. Nem tudom, hogy mindez vajon az elnagyoltan megírt karakter hibáinak, vagy inkább Ben Mckenzie egydimenziós játékának tulajdonítható, ám ez a konstans egoista önigazolás, ez a direkt módon túlhangsúlyozott, mélabús útkeresés, illetve ez az egész se íze-se bűze attitűd borzasztóan fárasztó.
Ugyan az természetesen továbbra is nyitott, hogy Pingvin (feltételezett) halálával vajon milyen irányt vesz a Gothami alvilág, azonban az vitán felüli, hogy bizonyosan több potenciális önjelölt is megelőlegezné magának a koronát. Egyrészt ugye ott van a korábban már önmagát nyugdíjazó, de személyes indítékból újra vérszemet kapó Falcone, a feltörni vágyó Butch-Tabitha páros, és a kezdetekkor még a legklisésebb tulajdonságokkal felruházott, mostanra azonban az egyik, ha nem a legszórakoztatóbb mellékszereplővé avanzsált Barbara, akinek bőrében az őt megformáló Erin Richards egyszerűen sziporkázik. Ugyanakkor persze ott van Ed is, akit habár személyes indokok vezéreltek megtenni a visszafordíthatatlant, van annyira becsvágyó és egoista, hogy ha már a piszkos munka java az ő érdeme, nem akarja majd kihagyni ezt a ziccert. Fish pedig, legyen bárhol is most a történet szerint, nyomatékosan kérjük maradjon is ott, mert köszönjük, megvagyunk nélküle is!
Persze a potenciális feszültségforrásoknak csupán csak a töredéke a várható trónfosztás, tudniillik ott van például az óvatosan, de annál tudatosabban épített Court of Owl történetszál is, mely vélhetően a szezon második felére éri majd el csúcspontját, a továbbra is kínosan fennálló Gordon karakterdráma, és ennek létező összes foganatja, illetve az összes előtérbe helyezett karakter személyes kálváriája.
Abban meg csak reménykedhetünk, hogy a végére csúnyán elfuserált Lee-t, illetve a kényszermegoldásként Executioner-é torzított Barnes-t, nem tapsolják majd vissza a központi történetbe, mert mindkettőt túltolták már annyira, hogy még egy nekifutás már inkább lenne kínos, mintsem szórakoztató.