Talán nem túlzás kijelentenem, hogy Shane Blacknek és figuráinak nagyon sokat köszönhet a fiatalságunk (nem, nem vagyok még öreg ehhez az egészhez), hogy a szakmáról már ne is beszéljünk. Nem csak dumái voltak felejthetetlenek és pofátlanul viccesek, hanem figurái is, akiknek cinizmusa mögött mindig ott rejlettek a nagyon is esendő, de szerethető emberek. A 2005-ös Durr, durr és csókért nem csak azért vagyunk hálásak, mert visszaadta a világnak Robert Downey Jr.-t (és egy pillanatra kiemelte Val Kilmert), és mert ő maga is visszatért a bizniszbe, hanem mert bebizonyította, hogy a "haver mozik" továbbra sem mentek ki a divatból, egyszerűen csak jól kell megírni a főszereplőket. És noha úgy festhetett pár éve, hogy a Vasember 3-mal bedarálja a hollywoodi gépezet (ami azért magán viselte az író-rendező kézjegyeit), annak megosztottsága miatt sokan temetni kezdték őt. A Rendes fickók rá a bizonyíték, hogy teljesen felesleges volt.
Pedig Black nem tett mást, minthogy most is egymás mellé rakott két, teljesen ellentétes figurát, velük együtt pedig vegyítette a noir és a buddy movie-k elemeit és mindezt bedobta a hetvenes évek, drogoktól mocskos, pornótól lucskos forgatagába. Sok szempontból a már említett Durr, durr és csók elemeit hasznosítja újra, hiszen ahhoz hasonlóan itt is egy szerencsés kókler, Holland March (Ryan Gosling) útjai keresztezik egymást egy rutinos gazfickóéval, Jackson Healey-vel (Russell Crowe) - ezúttal is kiegészülve a gyengébbik nem képviselőjével, ez esetben az előbbi lányával, Hollyval (Angourie Rice) - akik alámerülnek a showbusiness sötét bugyraiba, amelyek szövevényes útjai messzebbre vezetnek, mint azt gondolták volna.
Az említett opuszhoz képest azonban érződik az eltelt idő és az az alatt megszerzett tapasztalat - hogy a megnövekedett büdzséről ne is beszéljünk -, de ezt tudjuk be a Marvel siker jótékony hatásának. Black hibátlanul fest korrajzot, a 70'-es évek Los Angelesének drogokkal, szmoggal és vérrel átitatott bűze azonnal átjárja a testünket, ahogy szereplőink a világba vetett hitének a hiánya is. Healey és March a múlttól, annak keserű kudarcaitól megkeseredett lelkek, akik más-más maszkot viselve próbálják túlélni az őket körülölelő világ cinizmusát és züllöttségét, lassacskán elfeledve önnön emberségüket, amelyre March lánya emlékezteti őket a maga ártatlanságával.
Ehhez mérten alakítanak színészei is. Russell Crowe-tól idegen a komikusi szerepkör, így ő inkább maradt a komfort zónájában, de az egykori Maximus nagy pocakkal is hibátlanul hozza az akár tini lányokkal barterező, mogorva, mégis érző szívű verőembert. Ryan Gosling viszont nemcsak újfent leszámol szépfiú image-ével, hanem Holland March személyében megteremti a világ legbalfaszabb magánnyomozóját, aki mégsem válik röhejessé, vagy nevetségesen szánni valóvá. Rendben, utóbbi nem igaz, de ezt a legkevésbé sem bánjuk, mert kettősük pont ettől az örökös "az ellentétek vonzzák egymást" elvtől működik olyan pazarul. A szépre retusált Kim Basingernek vagy Matt Bomernek csak a rutinjuk jut, de azt legalább megbízhatóan hozzák.
A szereplőkkel való ismerkedés közepette ugyan Black maga is keresni látszik a tónust, de utána egy percre sem inog meg. A látványorientált mozik világába, ha csak egy rövid időre is, de visszahozta a történet- és karakterközpontúságot (a krimi szál is kellően izgalmas), amikor egy egyszerű mondattal, vagy csak röviden elmesélt sztorival képesek a karakterárnyalásra. Emellett nem merül ki egyszerű múltidézésben: egy-egy cinkos kacsintás kíséretében reflektál a jelenre, anélkül hogy kényszerűen üzenni próbálna nekünk a múltból.
Shane Black ismét bizonyította, hogy igazi halálos fegyver, ha jó dumákról és karakterekről van szó, mert ezekhez sosem lehet túl öreg az ember. Hála az égnek!
Értékelés: 92%
Kiknek ajánljuk!
- Halálos fegyver és Shane Black rajongóknak.
- Akik már ki voltak éhezve egy jó haver filmre.
- Magánynyomozóknak.
Kiknek nem ajánljuk?
- Pornósoknak.
- Akik szerint Ryan Gosling csak egy üres szépfiú.
- Adolf Hitlernek.