A Michael Crichton 1977-es keltezésű, pompás ötletet enyhén szatirikusan, ám felemás végeredménnyel végrehajtó tévéfilmjére (mely magyar keresztségben Feltámad a vadnyugat címen lehet ismerős) ráfért már egy kis újrakódolás és a jelen kor elvárásaihoz történő igazítás - ennek megfelelően a "kisebbik" Nolan (Jonathan) és Lisa Joy a képregényíró Ed Brubaker-rel karöltve, az HBO égisze alatt öltöztették át a történetet és bővítették szériává. Az első epizód megvett minket intelligenciájával és sokrétűségével - de mi a helyzet a folytatással? A továbbiakban SPOILEREKKEL tarkítva járunk utána, hogy továbbra is működik-e a széria.
Ahogyan már a pilotot, úgy a későbbi epizódokat sem lehet megvádolni azzal, hogy túlzottan elsietné a dolgokat. Pici lépésekben teszi meg a kijelölt - számunkra egyelőre javarészt továbbra is homályosnak tetsző - utat, vélhetően a "lassú víz partot mos"-jeligét szem előtt tartva. Alapvetően nincs ezzel baj, hisz amely sorozat egy ilyen robosztus és ambiciózus témát jelöl ki magának, jobban is jár, ha kapkodás és siettetés helyett jobban rámegy a részletekre és kifejt bizonyos dolgokat. Öt epizód után erről mindenki eldönthette - saját vérmérsékletét figyelembe véve - hogy ez mennyire fekszik neki, mennyire képes türelemmel kivárni azt, hogy végre történjék valami olyan esemény, amely jobban felpezsdíti a dolgokat és gyorsabb iramra készteti a cselekmény pörgését.
Nolanék továbbiakban is főként a karakterekre koncentrálván gördítik tovább a cselekményt, nagyjából epizódonként egy-egy fontosabb szereplőre összpontosítva. Az első epizódban megismertek mellé (Dolores, Maeve, Bernard, Teddy, Dr. Ford, Fekete ruhás férfi) persze csatlakoztak újabbak is, jelesül a már az eredeti filmben is fontos szerepet betöltő két férfi, akik egy izgalmas kaland reményében térnek be Sweetwater-be (és akik története igazándiból az ötödik epizódban kezdett beindulni). Androidok és hús-vér emberek számára is bőven kijut tehát a játékidőből, ám a mennyiség ugye nem mindig tehető egyenlővé a minőséggel. Ahogyan az már a pilot epizódból is kitűnt, az alkotók az androidokkal ellenben kissé nehézkesebben bánnak az emberi szereplőkkel, amelyeknél csak még jobban kimutatja magát az a bizonyos "lassú víz..."-effektus - épp csak a partmosás maradt el eddig. A tucatnyi ember jelenlétét nézve egyelőre arra lehetünk figyelmesek, hogy kevésbé tudják izgalmasan ábrázolni őket, amely javarészt arra vezethető vissza, hogy meglehetősen szűkmarkúan bántak a motivációkkal, jellemek ábrázolásával.
A motivációk szűkmarkú prezentálása persze nem egyszerű probléma, egyes karaktereknél, mint például Dr. Ford-nál (Sir Anthony Hopkins) egyértelműen a rejtélyességre bazíroznak és szándékoltan tartanak titokban dolgokat. Az, hogy az őt érintő ködösítés nem hat olyan zavaró tényezőnek, nagyban köszönhető a színész hathatós jelenlétének, aki már puszta megjelenésével képes eladni jeleneteit. Ford titokzatos figura, a legártalmatlanabbnak tűnő jelenetekben is képes elhitetni velünk azt, hogy ura mindennek és bár fogalmunk sincsen arról, mit forgat a fejében és mi a terve azzal a bizonyos új narratívával (mely - ahogyan azt sejtetik - önéletrajzi elemekből épül fel), még akkor is érezzük fenyegető mivoltát, ha éppen nem látjuk, mivel is árthat a többi szereplőnek. Ennek egyik eddigi legemlékezetesebb lecsapódását a negyedik epizód egy jelenetében láthattuk, melyben Ford az operációs vezetővel, Theresával beszélget és kb. olyan finomsággal és udvariassággal inti óvatosságra, ahogyan Lecter doktor tenné hasonló esetben. Hogy miért áll az útjába a nő és miért zavarja dolgában? Nem tudjuk, csak reméljük, hogy előbb-utóbb magyarázatot kapunk erre.
Akik nem jártak karakterizáció és érdekesség szempontjából ilyen szerencsével, azok - a Theresát megformáló Sidse Babett Knudsennel egyetemben - többnyire csak ácsorognak egy helyben és lévén hogy a forgatókönyv nem ad nekik megfelelő táptalajt ahhoz, hogy kibontakozzanak színészileg, nem képesek tovább mozdulni és érdeklődést kiváltani. Jeffrey Wright például hiába kiváló aktor, ha semmi megfoghatóval nem szolgál vele kapcsolatban a sorozat és képtelen neki olyan hálás jelenetet adni, mint Hopkinsszal tették a már említett Theresás dialógussal (vagy idehozhatjuk azon kioktató monológját is, melyben az egyik tervező által prezentált új narratívát ócsárolja). Egyelőre az ötödik epizód alatt azzal a ténnyel sem voltak képesek semmit sem kezdeni, hogy Bernard és Theresa titokban viszonyt folytat egymással. Hogy milyen jelentősége van ennek a két karakter szempontjából azon kívül, hogy kifejezi ez magányukat és elszigeteltségüket? Nyilván az elkövetkezendő öt óra alatt ezt még bőven kifejthetik, de egyelőre ez csak úgy lóg a levegőben. Ha már az embereknél járunk, úgy Ed Harris fekete ruhás férfijáról is szót kell ejtenünk, aki az első epizód egyik kiemelkedő alakjává avanzsálódott. Szándékáról azóta többet is megtudhattunk, ami azonban csak még jobban csavarja a dolgokat és a már meglévő kérdőjelek mellé újakat tesz. Az általa elérni kívánt, sorozatban maze-nek, azaz labirintusnak aposztrofált valami eleddig inkább mcguffin-ként szolgál - valami, ami egyre több szereplőt mozgat és amiről fogalmunk nincsen, hogy mi az. Leszámítva persze azt, hogy tudjuk, nem a játékosok számára lett kitalálva és még csak nem is a lakóknak.
Említettem az imént, hogy az androidok jelentőségteljesebb és ezáltal izgalmasabb szerepet töltenek be a történetfolyamban, mint az emberek. Ez nem jelenti azt, hogy őket ugyanúgy ne öveznék kérdőjelek és rejtélyek, de az alkotókat érezhetően jobban érdekli az egyén saját megismerése és saját határainak feltérképezése - ez a vonal pedig Dolores (Evan Rachel Wood) és Maeve (Thandie Newton) sztorijában érvényesül a leginkább. Dolores és Maeve esetében két olyan karakterről beszélhetünk, akik a lakókat megfertőző vírus első "áldozatai" közé tartoznak és külön-külön úton járva szembesülnek saját, mesterségesen kódolt identitásukkal. Esetükben ez az áldozati szerep és tulajdonképpeni kiszolgáltatottság nagyban hozzájárul ahhoz, hogy érzelmi azonosulást váltson ki a befogadóból (amely ironikus módon az emberi szereplőknél nem, vagy csak nagyon nehezen érvényesül). A két teljesen más habitusú és viselkedésű nő egyben lehetőséget ad arra, hogy a küzdésnek, az ördögi körből történő kitörésnek különböző módozatait mutassa meg - legalábbis ezt az utat lenne érdemes bejárni a cselekménynek, ha izgalmasabbá szeretnék tenni a dolgok menetét. Maeve-et nézve példának okáért könnyedén el lehet képzelni azt, hogy a későbbiekben forradalmat szít és nyíltan, belülről kezdi bomlasztani a rendszert - és ezáltal válik szabaddá, ráadásul ő az ötödik etap zárlatában a valódi világban is megnyilvánulhatott minden külső kontrollt levetve. Míg Dolores-t nézve meglehet, hogy több meglepetésben lesz részünk, hiszen ahogy az ötödik epizódból is kiderült, ő továbbra is korlátok közé van szorítva (jobban, mint Maeve) azzal, hogy egy hang folyamatosan közli vele, mit csináljon és hová menjen. Lehet teóriákat gyártani arról, hogy a belső hang tulajdonosa ki is valójában - talán a legkézenfekvőbb variáció az Arnold, Dr. Ford egykori, rejtélyes, általunk eddig nem látott üzlettársa, aki talán saját magát keltette új életre az android-világban, önmagát vírussá formálva.
A Westworld mindezek mellett, amiben igazán jeleskedik, az a már említett sokrétűség. A történet számtalan téma kifejtésére, kibontakoztatására ad okot, úgy mint az ember mibenléte, az önállóság, a függetlenség (amely leginkább Dolores-nél figyelhető meg), illetve a vallás és istenkép, aminek továbbgördítése még várat magára, de már a felvetés is izgalmas és bármilyen abszurdnak is mondható, teljesen logikus levezetése a dolgoknak.
Ami kérdéses, hogy a már említett labirintus-szálat miképpen fogják megmagyarázni az alkotók, ugyanis ez tűnik a leginkább problematikus aspektusnak. Félő, hogy sarokba szorítják magukat az írók és logikus magyarázat és megoldás helyett valami misztikus bullshittel jönnek elő (ne legyen így), ezáltal kigáncsolva az egész szériát - hiszen érezhetően nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a vonalnak. Talán a legjobb az volna, ha valami egyszerűvel állnának elő, amelyet a néző kényére-kedvére feltölthet szimbolikus jelentőséggel. Így viszont, hogy nem tudjuk pontosan mi az és miért van, csupán óvatosan tudunk közeledni felé. Talán a felszabadulás szimbóluma lenne? Ahogyan Dolores-nek is mondták, a labirintusba eljutva válik szabaddá. Míg a fekete ruhás férfi a játék mélyebb rétegeire hivatkozva szeretné elérni azt. Akárhogy is, ez az enigmatikusság egyszerre frusztráló és izgalmas.
A szezon felénél járva tehát bár továbbra is lelkesen nézzük a szériát, olykor azon kapjuk magunkat, hogy fejünket vakarva szemléljük a történéseket. Intelligenciája továbbra is kiütközik, lassúsága nem kizárt, hogy idővel kifizetődik, viszont tény ami tény, hogy vannak karakterek és vannak történetszálak, melyek érdektelenségbe fulladnak. A vadnyugati kaland, a kincs fejében történő fejvadászat például inkább érződik töltelék-szálnak, ahogyan a két kalandvágyó férfi sztorija is csak most kezdett minimálisan érdekessé válni azzal, hogy kiéleződtek a konfliktusok és nyíltan felvállalták saját magukat és egymás iránti gyűlöletüket, megvetésüket. Ezáltal jobban kidomborítva a sorozat egy másik fő témáját, saját jellemünk és saját történetünk kézbe vételét. "Nincs több színjáték." - ahogy William is mondja, majd Doloresszel együtt menekülőre fogják az életveszélyessé váló Pariah városából (mely város bővíteni óhajtott ezt a nagy világot, de olyan keveset láttunk belőle, hogy nem osztott, se nem szorzott).
A Westworld klasszikus példája az olyan szériának, amelynél döntő fontosságú lesz az egész megítélésében a történet befejezése és megoldása. Értelemszerűen nem fognak semmissé válni az ezidáig felhalmozott erények, de nagy szüksége lesz egy frappáns és lenyűgöző befejezéshez ahhoz, hogy időtálló és igazán kiváló sorozattá váljék. Nem baj az, ha valaki tyúklépésben megy, csak legyen foganatja s érje el a célját. A lehetőség továbbra is megvan benne és reméljük öt epizód múlva leesett állal bámuljuk majd a televíziót.