A fennállásának 20. évfordulóját ünneplő Agave Könyvek számos izgalmas szerző műveit gondozza, legyen az V.E. Schwab, Richard Osman, Philip K. Dick, Blake Crouch, R.F. Kuang vagy éppen John Scalzi, de éppen Markovics Botond (Brandon Hackett) és Kollár Betti a magyarok esetében. Idén már olyan kihagyhatatlan könyveket olvastunk a kiadótól, mint az Addie LaRue láthatatlan élete, valamint a Géncsapda, de azóta rengeteg újdonságuk jelent meg, amikből szintén válogattunk.
A legújabb merítésben John Schalzi a szupergonoszok hátterével foglalkozik, Edward Ashton a halhatatlanság gondolatával játszadozik el, Benjamin Stevenson a krimiknek állít görbe tükröt, Deanna Raybourn pedig a nyugdíjas sztorikon csavar egyet tapasztalt kémnőkkel.
John Scalzi: Állati gonosz
Bár John Scalzi a Vének háborújával lopta be magát a legtöbbek szívébe, én a Kaidzsú Állatvédő Társasággal ismerkedtem meg vele, ami szerelem volt első látásra. A New York Times bestseller-szerző frenetikus humorral mesélt egy szürreális történetről, amelynek mégis voltak azonosulható pontjai, földhözragadt elemei, életszagú karakterei. Hasonló koncepciót képvisel idei újdonsága, az Állati gonosz is, amely egy olyan kérdést bont ki, amivel kevesen foglalkoztak eddig: hogyan működik valójában egy szupergonosz birodalma, milyen nehézségekkel kell szembenéznie a fenntartása közben? És mi történik akkor, ha mindezt egy olyan unokaöcs örökli meg, aki még az életben is nehezen tud boldogulni? Scalzi a legfőképpen a James Bond franchise-ból ismert, de rengeteg hollywoodi filmben előforduló gonoszok hátterét mutatja be, titkait vizsgálja meg, és hasonló stílusban teszi ezt, mint a parodizálásra fókuszáló Austin Powers széria, csak annál árnyaltabban.
Az Állati gonosz egyszer sem megy át blődségbe, végig igyekszik tartani az arany középutat az okos szórakoztatás és az infantilizmus között, és miközben a főhőssel, Charlie-val együtt mi magunk is rácsodálkozunk a szupergonoszok "titkos", intelligens macskákat is felvonultató világára, egyúttal Scalzi foglalkozik a világunkat érintő legégetőbb problémákkal is, mint a sokakat érintő egzisztenciális válsággal. Mint a szerző minden könyve, úgy ez is olvasatja magát, és éppen ezért rövidnek találtam: a 285 oldal nem érződött elégnek arra, hogy elég időt eltöltsünk ebben a nagyon érdekes és hiánypótló koncepcióban, végig az érződik, mintha rohannánk a sztoriban és kevés idő fordítódik azokra az elemekre, amikbe csak átmenetileg belekap az író. Ez pontosan olyan kötet, ami megérdemelt volna legalább 400 oldalt, hogy ne csak futó látogatást tegyünk a szupergonoszoknál.
Edward Ashton: Mickey7
2022 legnagyobb sci-fi sikerének kiáltották ki Edward Ashton alkotását, amely rögtön felkeltette a filmesek érdeklődését is, olyannyira, hogy 2024-ben már láthatjuk is a végeredményt Robert Pattinson főszereplésével, az Oscar-díjas Élősködőket jegyző Bong Joon Ho rendezésében. Kíváncsi voltam rá, hogy mi az, ami ennyire elcsavarta a sci-fi rajongók fejét, és a lelkesedés abszolút nem túlzó. A főszereplő, Mickey7 ugyanis egy Eldobható, akit lényegében afféle tesztbábunak használnak, amikor a telepesek egy új bolygón próbálják megvetni a lábukat. Az Eldobható ismerkedik meg először a faunával, derít fel, próbálja ki az őshonos növényeket és gyümölcsöket, és így tovább. Munkaköri leírásában benne van a halál veszélye, azonban bármikor újraépíthetik.
Mickey már hatszor lehelte ki a lelkét, a hetedik példány pedig egy nap szintén pórul jár, ám hiába hiszik azt a központban, hogy elhalálozott, valójában megmenekült és visszatért a szállására. Csakhogy időközben beindult a folyamat és elkészítették Mickey8-at. A társadalom azonban nagyon elítélő azzal szemben, ha valakiből több van, így ha kiderül a malőr, vagy az egyikük, vagy mindkettejük megy a porlasztóba. Ashton egy, a látszat ellenére komplex karaktert fest fel nekünk, és egy még annál is komolyabb témát boncolgat: a halál jelentőségét. A Mickey7 egy fantasztikusan megírt, humorban és érzelmekben is bővelkedő, az emberiség jövőjét egy pofánvágás erejével bemutató darab, amely egyszerre nevettet meg és gondolkodtat el - és mindezt kevesebb, mint 300 oldalban. Edward Ashtonra érdemes lesz odafigyelni, nagy meglepetéseket okozhat még.
Benjamin Stevenson: A családomban mindenki gyilkos
Töménytelen mennyiségű krimi közül válogathat az, aki szereti a műfajt, a legtöbb viszont egy kaptafára épül. Egyre több azonban az olyan szerző, aki igyekszik feldobni a formulát, és közéjük tartozik Benjamin Stevenson is, aki görbe tükröt tart mind a zsáner rajongóinak, mind a művelőinek. Főhőse, Ernest Cunningham egy olyan könyveket jegyez, amely segít a kezdő krimiíróknak az alkotáshoz, ezért már az elején tisztázza az olvasók számára, azaz nekünk, hogy végig az igazat fogja mondani (vagy legalábbis azt az igazat, amit annak gondolt). Ezt bizonyítandó már a bevezetőben elárulja, hogy mely oldalakon történik gyilkosság és olyan fontos szabályokra is odafigyel Ronald Knox: A detektívregény tízparancsolatát szem előtt tartva, mint hogy a természetfölötti mellőzendő, egynél több titkos helyiség alkalmazása tilos vagy hogy maga a detektív nem lehet a gyilkos.
Ernest, illetve Stevenson úgy játszik végig nyílt lapokkal, hogy közben nem válik a mű kiszámíthatóvá, egyértelművé vagy szárazzá, sőt. Pont ezek a belsős poénok, az olvasóval való cinikus összekacsintás ad különleges ízt a regénynek, miközben nem veszik el a sztori rejtélyessége, érdekessége sem. A családomban mindenki gyilkos címe nem hazudik, ám az értelmezés már egyéntől függ, és ahogy egyre több részlet derül ki a családi bulira a hegyekbe utazó, bonyolult személyiségekkel teli Cunningham családról, úgy érezzük magunkat egyre inkább bevonódva az önreflektív cselekménybe. Stevenson remek stílussal vezet minket végig ezen a meta-krimin, amely egyszerre tud csavaros és szórakoztató lenni. A műfaj szerelmesei valami frisset, valami eredetit kaphatnak általa.
Deanna Raybourn: Bérgyilkosok veszélyes korban
Richard Osman elindított egy trendet a nyugdíjasokat felvonultató A csütörtöki nyomozóklubbal, azóta pedig számos erre hajazó regény jelent meg. Hasonló koncepciót képvisel Deanna Raybourn új műve, a Bérgyilkosok veszélyes korban is, amely nagy váltás volt a szerző számára, hiszen korábban legfőképpen a viktoriánus kori Londonban játszódó sztorikat írt, hogy aztán ezzel a kötettel átnyergeljen napjainkba. A történet egy Múzeum fedőnevű szervezetre, illetve annak négy bérgyilkosára fókuszál, akik fénykorukban a legjobbak között voltak és az egyetlen női egység. Negyven évig dolgoztak a hálózatnak, és már éppen nyugdíjba vonulnának, amikor a munkáltatójuk megpróbálja elintéztetni őket. Bár a módszereik már elavultak és eljárt felettük a kor, azért így sem szabad lebecsülni őket, amit a Múzeum vezetői a saját bőrükön tapasztalnak meg.
A könyv ugrál a múlt és a jelen - természetesen összefüggő - eseményei között, és miközben egyre jobban megismerjük Billie, Mary Alice, Helen és Natalie személyiségét, annál jobban a szívünkhöz nőnek. Ez azért is nagy szó, mert a Bérgyilkosok veszélyes korban nehezen indul be, és sokáig olyan érzetet kelt, mintha Raybourn azt szeretné, hogy egy lépés távolságot tartson az olvasó a karaktereitől. A hangulat azonban a lapok fogyásával egyre jobban oldódik fel, és ráhangolódva a hol humoros, hol véresen szakmai stílusra már nem hűvös érdeklődéssel követjük az eseményeket, hanem invesztálódni tudunk a történésekbe. Azon regények egyike, amire rá kell hangolódni, de ha sikerült, akkor képes kellemes perceket okozni és nem felejtjük el azonnal, ahogy becsuktuk.