Miután átvészeltük a meglehetősen döcögős menetű Colizzi-trilógiát (Isten megbocsát, én nem; Bosszú El Pasóban; Akik csizmában halnak meg), itt az ideje annak, hogy igazán belecsapjunk a lecsóba és kivesézzük a méltán híres és méltán szeretett Az ördög jobb és bal keze című filmet. Mely szerény véleményem szerint az első olyan film a Spencer-Hill páros filmográfiájában, ami a két sztár munícióját a megfelelő módon a megfelelő helyekre lövi el.
1970-ben Guiseppe Colizzi kilépett a képből, a Cat Stevens-filmek kifújtak, a páros számára kiderült, hogy jól mutatnak együtt, de jobb forgatókönyvre és humorosabb hangvételre lesz szükség ahhoz, hogy még sikeresebb legyenek. Az Akik csizmában halnak meg és Az ördög jobb és bal keze című filmek között mindketten egy-egy dolgozatot tudtak le (önállóan, a másik társasága nélkül: Hill a Szél dühe című drámát, míg Spencer a Vesztesek és győztesek című háborús produkciót készítette), de egy év sem telt el és máris újra egymást boldogították.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni azt, hogy mennyire kijárt már nekik ez a film: az a fajta komolykodás és karót nyelt attitűd, amit az előző háromban produkáltak, távolról sem állt nekik valami jól, viszont onnantól kezdve, hogy a receptúrába belekerül a HUMOR és a szellemesség, rögtön megtalálják a maguk helyét a filmvilágban. Az ördög jobb és bal keze nem csak gyönyörűen demonstrálja ezt, de Enzo Barboni alapvetően jobb rendezőnek mutatkozik, mint Colizzi. Míg Colizzi nehezen találta meg a köztes hangot komolyság és bohóckodás között és képtelen volt igazán méltón összehozni a két színészt, addig Barboni ügyesen veszi az akadályt. Forgatókönyvíróként nem csupán leszállított egy klasszikus történetet (a klasszikust úgy tessenek érteni, hogy sokan felhasználták már a sztorit filmjük cselekményének vázául), de mindezt úgy tette, hogy a jópofa, humoros beköpéseket és gegeket egy épkézláb történettel volt képes összepárosítani. Már a nyitány mosolyt csal az ember arcára és rögvest összeköti agyában a referenciális fonalakat: a legutóbb a Django elszabadul-ban hallott Trinity című Annibale-nóta csendül fel. Trinity (Terence Hill) egy ló által húzott rácsokból tákolt ágyféleségen fekszik. Kalap a szemébe húzva, ki tudja, mennyi ideje úton van már. Egy kis kocsmához érve lekászálódik, kinyújtja magát, betér, felfal egy egész tál babot (jegyezzük fel: ez az első Spencer-Hill film, amiben megjelenik a bab - fontos motívum),megiszik egy üveg bort, majd életerőre kapván megmenti egy szegény külföldi életét néhány illetlen balféktől.
Rögtön kitűnik: Trinity életének mozgatórugója a balhé, jöjjön az bármilyen formában. Ha valaki okot ad arra, hogy szétrúgja a seggét, akkor ő köszöni szépen, él a lehetőséggel. Nem úgy a bátyja (Bud Spencer), aki inkább kerüli a bajt és önjelölt seriffként inkább eltűnik, amikor szükség lenne a segítségére. Nem mintha gyáva volna, inkább lusta. Szereti meghúzni magát, pedig ahogy az első jelenetében is látni, igazán nem esik nehezére az, hogy elbánjon akár három emberrel is egyszerre. Mintha csak néhány bosszantó légy lett volna, akik a büdös életben nem akarják békén hagyni.
A két testvér tehát karakterisztikákban egymástól távolabb nem is állhatna: Hill a pimasz, balhés csirkefogó, Spencer a stresszt messziről kerülő, nyugis természetű melák. A testvéri kötelék azonban csak-csak megmutatkozik, hiszen egyikük sem állhatja, ha a drága jó édesanyjukat valaki le "vén ribanc"-ozza. Merthogy ribancnak ugyan ribanc, de a vén azért erős. Ez az, amiért olyannyira működik a kettősük. Látszatra a legnagyobb ellentétek, mégis akadnak apró kis momentumok, amikor az egyetértés szikrája megvillanni látszik, és együtt verik bucira az ellent. És bár a spagetti western ez előtt sem szűkölködött jó szándékú emberekben, talán Hill és Spencer szolgáltatják a legkevésbé démonok által nyomasztott hőspárost. Ők ketten nem nevezhetők cseppet sem ideális héroszoknak - koszosak, olykor gorombák, pimaszak és nem borotválkoznak. Egyikük sem azért menti meg szegény mormonokat, mert önzetlen cselekedetvágy ösztönzi őket, hanem mert jól jön nekik. Trinty a két csinos, huncut mormon lányra vet szemet (és mint írtam: odavan a balhé minden formájáért), a seriff pedig meg akar lógni bajtársai segítségével a mormonokat terrorizáló őrnagy lovaival. Oké, mondhatjuk, hogy Django se volt épp önzetlen lélek: de a kettő között mégis ég és föld a különbség. Barboni ki is aknázza a duójukban rejlő potenciált: folyamatosan adják egymás alá a lovat, élcelődnek, húzzák egymást, ezt aláhúzva pedig rengeteg remek dumát hallhatunk és megannyi kiválóan felvezetett poént.
A poénmorzsák pedig szerencsére sose esnek át a ló túlsó oldalára és nem mennek át se rajzfilmbe, se olcsó paródiába. A létjogosultságát hirdetik annak, hogy igenis, egy komikus spagetti westernnek is ugyanúgy van létjogosultsága, mint egy erőszakos, sötétebb darabnak, mint amilyen mondjuk a Django vagy A halál csendje. Ami a humorforrást illeti, nem csupán a Spencer-Hill párosra számíthatunk, ha kiadós nevetésre vágyunk. Ugyanúgy tartogat kellemesen vicces pillanatokat a megmentendő mormonok erőszakellenes viselkedése és a "furcsa" vallásukra adott reakciójuk hőseinknek.
És ha már szóba kerültek a mormonok, őket illetően elérkeztünk a film egy másik érdekes pontjához: a hithez. A filmbeli mormonok viszolyognak az erőszaktól, hiszen a Biblia tanítása szerint élnek. Ne bántsd felebarátodat - mondják. Ételüket minden további nélkül megosztják a fosztogató, nyomorult, mexikói bandavezérrel is, aki csatlósaival együtt folyamatos inzultálásnak teszi ki Toby testvért és családját. Bár a filmben lényegében egy humorosabb csomagolásban prezentálják a konfliktust, mindez a való életben történt eseménynek lenyomata. Azzal a különbséggel, hogy az 1838-ban történt eset végül tragédiával végződött; a Haun-malom mellett több mormont lemészároltak csak azért, mert ők nem voltak hajlandók elmenni a helyükről. Ilyen szempontból a film kap egy különös, vágybeteljesítő dimenziót is, melyben a gyengék mellett kiállnak a jók és elfenekelik a rosszakat. A mormonok pedig rájönnek, hogy a Bibliában igenis van utalás arra, hogy "Itt az ideje a hadakozásnak", így nagy elánnal vetik bele magukat az össznépi pofozkodásba, melynek végén aztán nem győznek gyónni és megbocsátást kérni uruktól. És micsoda pofozkodás ez! Tipikus "mindenki üt mindenkit"-típusú finálé, amit öröm nézni. Amennyire kielégítő, olyannyira szórakoztató pár perc ez, tökéletesebben le se lehetett volna zárni ezt a szűk két órás mókamaratont.
Bud Spencer és Terence Hill ismertek voltak már a Colizzi-trilógia idején is, de Az ördög jobb és bal keze volt az a film, ami igazán sztár-státuszba dobta őket. A film azon kívül, hogy mérföldkőnek számít és hivatkozási alapnak a komikus olasz westerneket illetően, hatalmas sikert aratott. Olaszországban, ugyanebben az évben csak Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című klasszikusa kaszált többet, ám Barboni szerint csak azért, mert annak a mozijegyei többe kerültek, mint az ő filmje. Amerikában is sikeresnek bizonyult (8 millió dollárt keresett, mely elég jónak bizonyul egy európai B-filmnél). Elindult a western-komédia hulláma, jöttek a replikák, a folytatások, a Trinity címet pedig legalább annyiszor elkoptatták, ahányszor Djangót. Trinity és Bambino pedig visszatérnek…Az ördög jobb és bal keze 2-ben!