Kezdhetném úgy ezt a cikket, hogy végigmegyek Alan Rickman életútján a születésétől kezdve a nagyobb sikerein át egészen a haláláig, de egyrészt akit az érdekel, az a Wikipédián feketén-fehéren elolvashatja, másrészt akkor elvenném az Őrülten, mélyen című könyv egyik fontos elemét, a kötet olvasásával ugyanis közelebb kerülhetünk Rickmanhez, mint bármilyen életrajzi kiadással.
A Robin Hood, a tolvajok fejedelme, az Értelem és érzelem, a Galaxy Quest, a Sweenedy Todd, a Die Hard, a Harry Potter széria és számos más film legendás színésze ugyanis már igencsak korán elkezdett naplót írni: 1974 és 1982 között alkalomszerűen hagyott feljegyzéseket magának és az utókornak (ebből ízelítőt kapunk az 1974-es diplomázása utáni időszakból, például a Royal Shakespeare Companynél végzett munkájából), majd 1993-tól kezdve 2015-ig rendszeresen vezette a füzeteit. A könyv tartalmára kedves barátja és kollégája, Emma Thompson előszavával, valamint a kiadást szerkesztő Alan Taylor bevezetőjével hangolódhatunk, akik szeretetteljes szavakkal felkészítenek minket arra az egyedi élményre, amit ez a nem mindennapi ember nyújt.
Aki arra számít, hogy szaftos pletykákról, elképesztő kulisszák mögötti leleplezésekről vagy valóságshowkat megszégyenítő drámákról fog olvasni közel 600 oldalon keresztül, az kis részben ugyan megtalálhatja a számításait (hiszen Rickman visszafogottan és tárgyilagosan ugyan, de mindegyikből kínál egy keveset), viszont az Őrülten, mélyen lényege nem ez. Nem ebből fogja megtudni senki, hogy mi zajlott a Harry Potter filmek forgatásán valójában (még ha apró betekintéseket kapunk is), nem ezen keresztül ismerhetjük meg Hugh Grant vagy Liam Neeson magánéletét (bár kétségkívül mindkettőből nyújt ízelítőt) és nem lehetünk "szemtanúi" nagyobb botrányoknak sem (noha a politika, a közélet és a rendezők is megkapják a magukét).
A naplóknak köszönhetően inkább úgy érezhetjük, mint ha a színész bizalmasai lennénk, akikkel napról napra megosztja gondolatait, félelmeit, bosszúságait, kimondott és kimondatlan szavait. Gyakran csak annyira, hogy a fontosabb időpontokat (találkákat, repülőutakat, próbákat stb.), személyeket és eseményeket lejegyezze, máskor viszont röviden elmondja a véleményét színházról, a barátairól, idegenekről és helyzetekről egyaránt. Az Őrülten, mélyen remekül bemutatja azt, amit Rickmanről, mint hírességről gondolunk: látszólag talán rideg és távolságtartó, de valójában gondoskodó, nagylelkű és támogató. Kíméletlenül kritikus megnyilvánulásai és metsző humora mögött ott van a törékeny ember, aki ugyanúgy szeret, ugyanúgy gyűlöl és ugyanúgy hibázik, mint mi, de a tökéletességre való törekvése, a határozott véleménye és a szakmai profizmusa azt a képet keltheti, hogy elérhetetlen. Pedig ez közel sincs így. "Soha nem lehetett tudni, hogy megcsókolja vagy kiborítja az embert, de mindig alig vártuk, hogy mi következik." - mondta Emma Thompson, ez pedig tökéletesen leírja nem csupán Rickmant, de magát a könyvet is.
Az Őrülten, mélyen olyan, mint ha a színész esszenciája lenne, ez pedig azzal jár együtt, hogy nagyon töménynek érződik. Bár azt hihetnénk, hogy a napi bejegyzéseket olvasgatva (egy év = egy fejezet) falhatjuk a lapokat, azonban ez inkább kisebb adagokban működik a tömörsége miatt. Rickman rengeteg nevet sorakoztat fel, akik közül sok visszatér akár évekkel később is, így hiába vannak lábjegyzetek és mutat be személyeket ő maga is, fel kell rá készülni, hogy nem mindenkiről fogjuk tudni mindig, hogy pontosan kicsodák: vagy sikerül megjegyeznünk mindenkit (ami nem kis kihívás), vagy folyamatosan készenlétben tartjuk a telefonunkat és utánanézünk, vagy egy idő után beletörődünk, hogy nem kell minden egyes emberről többet tudnunk annál, mint a neve, ezért elegánsan átsiklunk a felsorolásokon ahelyett, hogy megakadnánk az olvasásban.
Bármelyik megoldást is válasszuk (vagy ezek ötvözetét), mindenképpen sajátos élményben lesz részünk: megmártózhatunk a brit kulturális életben, nagyot kortyolhatunk a helyi és nemzetközi gasztronómiából, megtapasztalhatjuk a színjátszás és a filmforgatások előnyeit-hátrányait, valamint ráeszmélhetünk arra is, hogy mennyire fontosak a barátok és milyen kegyetlen lehet az élet. Nagyon különleges érzés 1993-tól egészen 2015-ig, napi szinten nyomon követni Rickman életét, amelyben hol együtt örülünk, hol együtt kesergünk, hol együtt bosszankodunk vele. Furcsa úgy pörgetni az utolsó éveket, hogy a sajátunkéval ellentétben itt tudjuk, melyik lesz az utolsó: olyan érzetet kelt, mintha visszaszámlálást követnénk, és 2015-ben felgyorsulna a szívverésünk, hiszen tudjuk, mi következik. A búcsú szívbemarkoló Rickman feleségének, Rima Hortonnak az utószavával, és itt nem azért folytatnánk az olvasást, mint egy kiváló regénynél, hogy sosem lehet belőle elég, hanem azért, mivel a több lap azt jelentené, hogy tovább élvezhetjük a színész társaságát.
Az Őrülten, mélyen egy ízlésesen megszerkesztett, a maga nemében egyedülálló könyv minden idők egyik legemlékezetesebb színészéről. Való igaz, lehetne benne több eredeti naplórészlet és több fotó is, hogy még sokszínűbb legyen az összkép, de a kötet így is értékes mindazok számára, akik tisztában vannak azzal, hogy ki az az Alan Rickman és miért fog emlékezni rá a filmtörténelem.