Pusztán a filmjeiből kiindulva, Charlie Kaufman meglehetősen problémás és frusztrált személyiség. Az a fajta forgatókönyvíró/rendező, aki csoda, hogy így vagy úgy, de életben tud maradni ebben a profitorientált hollywoodi világban. Filmjei egyszerre működnek mélyre hatoló lélekanalízisekként és terápiás célzattal rendelkező önvallomásokként. Frusztrációinak korlátok nélküli kivetülései egyszerre szólnak az emberről magáról és magáról Kaufman-ról, forgatókönyvei ellent mondanak mindenféle szkriptguru (Syd Field és társai) által felállított szabályrendszernek.

Első rendezése, a 2008-as Kis-nagy világ egy színműíró művészi önkifejezésének rögös útjáról szólt, aki nagyszabású művében az élet teljességét igyekezett megragadni. Az Anomalisa című legújabb, a Kis-nagy világnál talán nézőbarátabb (ugyebár ez az "ahhoz képes, hogy" tipikus esete) bábokkal készült filmjével egy olyan ember lelki tortúráját tálalja elénk, aki elhatárolja magát embertársaitól, miközben másra sem vágyik, csak egy kis társaságra és szeretetre. Egy olyan embert ismerhetünk meg, aki bár munkájából fakadóan embertársainkban meglévő egyéni ismertetőjegyek meglátására ösztökél bennünket, ő maga mindenkit unalmasan egyformának lát (és minden embernek Tom Noonan kölcsönzi a hangját). Egy olyan ember mellé szegődhetünk, aki képes előadást tartani arról, miként legyünk kedvesek a vásárlókkal, miközben ő maga az évek során elvesztette azt a képességét, amivel ezt véghez tudná vinni. Röviden: Michael Stone (David Thewlis) egy elveszett, frusztrációkkal teli ember, akinek a hollywoodi íratlan szabályok értelmében sürgősen valamiféle megváltásra kell lelnie. A fentiek után talán felesleges tovább hangsúlyoznom, hogy Kaufman nagy ívben tojik azokra a bizonyos hollywodi szabályokra - legyenek azok akár írottak, akár íratlanok. Ha jön is megváltás egy szószátyár fiatal és az álomgyári típusmodellek mércéjével nézve meglehetős un-attractive hölgy (Jennifer Jason Leigh hangjának tolmácsolásában) személyében, a boldogság csupán pillanatnyi és múlékony.

Aki ismeri Kaufman munkásságát, annak nem valószínű, hogy meglepőt mondok azzal, hogy az Anomalisa egy rettentő nehéz, nézőpróbáló, frusztráló, ellentmondásos érzésekkel telített alkotás. Aki nem ismeri Kaufman munkásságát, az úgy vélem, hogy már a fent vázoltakat olvasva el tudja dönteni, hogy a film neki való-e, avagy inkább el kellene kerülnie. A direktor előző filmjeihez hasonlóan az Anomalisa is öntörvényű és roppant mód egyedi - nem csupán a tartalmát nézve, de az ábrázolásmódjából fakadóan is. Az, hogy bábfilmről beszélünk (stop-motion technikával életre keltve), meghökkentőnek bizonyulhat (a téma egyáltalán nem adja magát) és könnyen felmerül annak a veszélye, hogy a befogadót túlzottan elidegeníti magától, de zsenije talán éppen ebben rejlik: elidegenít, igen. Távol tart, de megszokható és végtére is (át)élhető és óhatatlanul is mélységesen emberivé, - sőt! - egyenesen meghatóvá és bensőségessé válik még így is. 

Az, hogy nem hús-vér emberekkel forgatta le a filmet nem csupán arra adott lehetőséget, hogy Kaufman maga és Duke Johnson kiélhessék magukat a terepasztalon a miniatűr figurák díszes kompániájában, de arra is, hogy a nézőt különös kísérletnek vegyék alá. Külső szemlélőkként nyerhetünk bepillantást egy ember (vagy: AZ ember?) bensejébe. Hús-vér színészekkel az eredmény konvencionálisabb lett volna és jobban adta volna magát az, hogy azonosuljunk a főhőssel, de gyanítom, hogy akkor odalett volna az alkotás különlegessége, a sava meg a borsa. Így a film nézésekor végig olyan érzésem volt, mintha egy rémesen intelligens, több évszázada az emberi lelket tanulmányozó, lassanként maga is emberré váló földönkívüli által készített filmet néznék. (hangozzék ez bármennyire is nyakatekerten, ez a film óhatatlanul is előhoz belőlem ilyen képtelenségeket) 

Az Anomalisa már pusztán ennél fogva is izgalmas film lenne, de a legjobb benne az, hogy nem csak felszínileg, de belső tartalmát nézve is képes elejétől a végéig bombázni a nézőt kérdésfelvetésekkel, az emberi természetre vonatkozó gondolatokkal. Kaufman elvégre nem csinál mást, mint hogy egyszerre tanulmányozza és diagnosztizálja az embert magát (vagy csak azt az egyet, akit főhőséül megtett?), szembesíti őt (vagy az emberiséget?) saját egójával és kommunikáció-beli fogyatékosságaival és pellengérre állítja magát a szerelmet, a testi-, illetve lelki vonzalmat is. Létezik-e igaz szerelem és ha igen, akkor törvényszerű-e, hogy állandó jelleggel fennmaradjon az a különlegesség, ami első pillantásra megfogott a Nagy Ő-ben? Mik vagyunk mi emberek? Mit jelent egyáltalán embernek lenni? Mit jelent kommunikálni? Mit jelent: vonzódni valakihez és beleszerelmesedni? Mit jelent: boldognak lenni?

Válaszok persze nincsenek a kérdésekre (a legjobb művészek egyébként is inkább csak a kérdésfelvetésekben jók), a nézőt szépen ott hagyja a gondolataival a stáblista végeztével. Végül pedig nehéz eldönteni, hogy egy olyan ember filmjét láttuk, aki a problémák ellenére optimista, vagy egy olyan emberét, aki beletörődött az emberi lélek kibogozhatatlanságába. Nehéz eldönteni, hogy hősét végül örök sivárságra, boldogtalanságra és lelki elszigeteltségre kárhoztatta, vagy van még remény a számára. Nehéz eldönteni, hogy az ember sírjon, vagy nevessen, amikor Stone a szexüzletben gyermeke számára vásárolt antik gésababa énekét hallgatja magába roskadva. Azt viszont nem nehéz észrevenni, hogy a film, címéhez méltón igazi anomáliaként ragyog a hollywoodi filmek égboltján. Persze, kicsit megüli a lelket, de annyira különleges és annyira okos kis film, hogy ezért igazán nem lehet rá haragudni. Kaufman alkotása egyszerre reményteli, szívet balzsamozó, depresszív, gondolkodtatásra kényszerítő, lehangoló, felemelő, finoman humoros és technikailag ámulatba ejtő. Nem kell hát félni tőle: emberi szív lakozik a mélyén, amit nem is olyan nehéz felfedezni.