A remakek és folytatások korát éljük, nem is értem, hogyan élhettünk eddig Baywatch mozifilm nélkül! Seth Gordon, akit a legtöbben a 2011-es Förtelmes főnökök rendezése kapcsán ismerhetnek, fogta a David Hasselhoff és Pamela Anderson fémjelezte alapot, amit egy az egyben a jelenkor amerikai vígjátékainak sztenderdjeihez illesztett, ergo már az hatalmas hiba, ha valaki egyáltalán félkomoly elvárásokkal ül le a Baywatch elé. A történet a műfaj igényeinek megfelelően nincs túlbonyolítva, adott pár nagyon szép ember, nagyon kevés ruhában, akik néhány tengerparti hőstett között nagyon nagy baromságokat csinálnak. Picit komolyabbra fordítva a szót, a nevek maradtak: Mitch Butchannont "Hoff" után Hollywood legkelendőbb színésze maga a Szikla, Dwayne Johnson kelti életre, míg a tengerpart szőkeségének szerepébe az amerikai modell, Kelly Rohrbach bújt bele. Az életmentők egy verseny keretében új tagokat vesznek fel a csapatba, többek között az olimpiai bajnok úszót, Matt Brodyt, a nagyszájú ficsúrt pedig az egyre több szerephez jutó Zac Efron személyesíti meg, Alexandra Daddarioval az oldalán. Nem véletlenek a viszonylagos nagy nevek, a Baywatch egyértelműen rájuk alapozott, már ami a film élvezhetőségét illette.

A cselekmény még egy átlag vígjátékhoz képest is rendkívül egyszerű, amikor pedig más műfaj elemeit is magáévá teszi a film, egy kifejezetten primitív alkotás szem- és fültanúi leszünk. A Baywatch humora eleinte teljes egészében a szexualitásra és Zac Efron karakterére épít, a hölgyek szerepe pedig ténylegesen a mozgó díszletek szintjében merül ki. Ami számomra valahol mégis megdöbbentő volt az az, hogy a műfajtársak által előszeretettel alkalmazott malachumor meglepően diszkrét mennyiségben, vagy éppen tálalásban volt jelen. Engem a világból ki lehet kergetni az ilyesfajta vicceskedéssel, a Baywatch talán a körítésének köszönhetően mégsem okozott olyan pillanatokat, amikor kínomban, legszívesebben vörösödő fejjel elhagytam volna a termet. A film persze nem értelmezi újra a vígjátékok zsánerét, a poénok az idealizált tengerparti miliőben egész jól megülnek a helyükön, ami a kellő kompromisszumok meghozatalával egy nagyjából működő, kellemes élményben részesíthetik a végső elkeseredettségében Baywatchra beülő nézőt.

Dwayne Johnson - talán nem meglepő módon - ismét magát alakította, az Efronnal való gyerekes szóváltásai között akadtak kifejezetten ütősek, szerencsétlen srácot Jonas Brothertől kezdve High School Musicalig mindennek elkeresztelte, a film legjobban megírt poénjai pedig az ehhez hasonló kikacsintások voltak, melyek vagy magára a kultikus sorozatra, vagy éppen a színészgárdára utaltak vissza. A Baywatch az első órájában mintha nem is akart volna igazi film lenni, az egyébként kifejezetten szépen fényképezett film, a maga végtelenül komolytalan és vérgagyi hangulatával egymás után dobta be a létező összes humorforrást, ami éppen a kreatívok és/vagy színészgárda eszébe juthatott a forgatás alatt (utóbbiakon egyértelműen kiült, hogy remekül szórakoznak). Ezek közül sok a maga végtelenül egyszerű módján valahogy működésre bírta a nem túl stabil alapokra épülő produkciót, ami a játékidő első felében csak-csak becsúszott a "bűnös élvezetek" kategóriájába. Aztán az írók úgy döntöttek, hogy megpróbálnak filmet csinálni a Baywatchból.

A modellek… a tengerparti életmentők csapata az újoncokkal az oldalukon a mindennapi esetek mellett drogcsempészetre utaló jelekre lesznek figyelmesek, amiről persze kiderül, hogy egy, a várost behálózó bűnhálózatot rejt magában. Őszinte leszek, a film második felét, mikor is a Baywatch megpróbált akció-krimi lenni, borzasztóan nehezemre esett követni. Na, nem azért, mert olyan szövevényes cselekményt vázolt fel a forgatókönyv, hanem mert az önmagát cikiző, viszonylag pörgős filmből hirtelen egy rémunalmas műfaji katasztrófa lett. Nem húzom senki idejét, Seth Gordon filmje teljesen megbukott, mint akció-krimi, mindez pedig az alapból sem sziporkázó humor rovására történt. Az indiai Priyanka Chopra egy erős nőnek álcázott, valójában kiszámítható és egydimenziós negatív karaktere másra nem volt jó, minthogy tördelje a film ritmusát, ami nem segített a tény, hogy a karakterek a mutatós külcsín mellett nem igazán rendelkeztek mással, ami huzamosabb ideig megragadná a néző figyelmét. Saját csalódottságom lepett meg leginkább, ugyanis merem állítani, hogy a Baywatch első órája közel sem olyan rossz, mint ahogy azt olvashatjuk a világsajtóban, számomra sokkal élvezhetőbb és emészthetőbb élményt nyújtott, mint például a számomra érthetetlen módon népszerűvé vált Mike és Dave esküvőhöz csajt keres című remekmű, csak hogy Efronnál maradjunk.

Nehéz a Baywatchről egybefüggő véleményt írni, lévén két különböző filmről beszélünk. Az első egy tudatosan gagyi, mégis könnyed hangulatú vígjáték, ami nem fél viccet csinálni a legendás elődből sem, és a kötelező cameók sem maradhattak el. A Johnson - Efron - Daddario hármas nem fog szobrot kapni, de érezhetően élvezték a forgatást, ami mindenképpen jót tett a film hangulatának. De hát kell a konfliktus, a Baywatch a céltalan hülyéskedést felváltotta kínos hülyeségre, a főbb probléma mégis az, hogy mindez egy követhetetlenül unalmas teljes egy órát eredményezett. Mindezekkel együtt tartom, hogy az újragondolt Mitch Butchannon kalandja még így sem lóg ki túlzottan műfajából, olykor pedig kifejezetten szórakoztató is tud lenni.