Mike Mills eddigi filmjeivel szépen, lassan, következetesen lefedni kezdte egész családfáját. A sort legújabb alkotásával sem szakítja meg, ugyanis a C'mon C'mon - Az élet megy tovább a Kezdők nagyapa-története, a Huszadik századi nők anya-története után saját gyermekével való kapcsolatát mutatja be, dramatizálja. 

A film nagyon egyszerű kiindulóponttal rendelkezik és ezt az egyszerűséget a cselekmény előre haladtával sem kívánja felrúgni: Johnny (Joaquin Phoenix) egy rádiós riporter, aki az országot járja és gyerekeket interjúvol meg az élet nagy kérdéseiről. Édesanyjuk halálának évfordulóján felhívja testvérét, Vivet (Gaby Hoffmann). Beszélgetésük során kiderül, hogy a nőnek el kell utaznia pár napra, ezalatt az idő alatt pedig nincs egyelőre senki, aki vigyázna kilencéves fiára, Jesse-re (Woody Norman). Johnny elvállalja a feladatot. Az egymást csupán felszínesen (vagy még úgy sem) ismerő nagybácsi-unokaöcs végül a vártnál több napot tölt el együtt, ez az idő viszont lehetőséget ad nekik arra, hogy jobban összecsiszolódjanak és - ahogyan az lenni szokott az ehhez hasonló felállású filmekben - tanuljanak egymástól dolgokat, amelyeket másutt nem tudnak elsajátítani.

A C'mon C'mon egy felnőtt és egy gyerek kapcsolatán keresztül egy részről bemutatja két ember közeledését, valamint azt a lehetőséget is megragadja, hogy magáról az életről, annak múlandóságáról is beszéljen. Erre nagyon jó eszköz a családi háttér: a két testvér édesanyjuk halála óta eltávolodtak egymástól, régi sebek tépődnek fel (mindketten másként viszonyultak a szülőkhöz), Jesse jelenléte viszont közelebb hozza őket egymáshoz és végre lehetőségük adódik arra is, hogy kimondják az eddig kimondatlak dolgokat. A film menetét meg-megszakítják flashbackek (rövidek, illékonyak, de jelentőségteljesek), amelyek még jobban megerősítik azt, amit már az előző filmjével is kommunikált Mills: hogy az emlékek összerakásával, őrzésével közelebb kerülhetünk nem csak magunkhoz, de egymáshoz is. A filmben az emlékezés tehát jelentős szerepet játszik és érinti egy-két olyan szegmensét is, amit más alkotásban kevéssé láttam kimondani/ábrázolni és rendkívül megkapónak találtam. Miszerint hiába töltenek el együtt minőségi időt a film cselekménye során Johnny és Jesse, a fiú tíz-húsz év múlva vélhetően nem fog már ebből semmire sem emlékszik. "Emlékeztetni foglak majd rá." - mondja Johnny neki. Az emlékezés illékonysága, az élet múlandósága és az, hogy mindeközben fedezzük fel az egymáshoz való kapcsolódás szépségeit, örömeit - ez ennek a filmnek az egyik legfőbb mondanivalója. Ezeket a témákat pedig a rendező egy külcsínre is rendkívül szép és gyengéd burokba ágyazza. 

Az operatőri munkáért felelős Robbie Ryan (aki a Házassági történetet is fotografálta) szemet és lelket egyaránt gyönyörködtető fekete-fehér képekben tárja elénk a történéseket. Mills állítása szerint már régóta szeretett volna fekete-fehérben filmet készíteni (pusztán mert a kedvenc filmjei általában fekete-fehérek) és minden eddigi filmjénél latolgatta annak eshetőségét, hogy úgy rendezze meg. Most, ennél a filmnél a filmnél érezte azonban azt, hogy igazán illene a történethez ez a forma. És valóban nem gondolta rosszul, az eredmény részben emlékeztet Woody Allen Manhattanjére - már csak azért is, mert New York-ban is játszódik -, de akár Baumbach Frances Ha-ját is felhozhatnám példának. Ahogyan az utóbbinál, úgy itt is van egyfajta frissesség, könnyedség, szerkezeti lazaság - és ahogyan az előbb említett filmeknél, Mills mozijánál is azt éreztem, hogy folyamatosan rácsodálkozok arra, hogy milyen gyönyörűen néz ki. 

A legfőbb mutatvány azonban mégiscsak a színészi játék: Joaquin Phoenix ezúttal a szó hagyományos értelmében kevésbé látványos szerepben látható. Nincs radikális testi átváltozás, Phoenix Johnny-ja "csupán" egy megkeseredett, mélabús rádióriporter, aki elevickél az életben és magányosan, picit életuntan cammog egyik interjútól a másikig, egyik városból a másikba a kis mikrofonjával. A színész finom eszközökkel, hatalmas empátiával és gyengédséggel jeleníti meg a karaktert és nem telik el öt perc, máris szívembe zártam őt. A forgatókönyv is apró lépésekben tárja fel őt, hogy milyen kríziseken mehetett keresztül, de a nagyja a színész jelenlétében, apró rezdüléseiben mutatkozik meg. Párja, Woody Norman nem kevésbé szeretnivaló: koravén, lobbanékony természetű és örök kíváncsi. Ketten együtt pontosan olyan hatást keltenek, mintha az a bizonyos jóisten is egymás partneréül teremtette őket. Interakcióik életszerűek és kedvesek, legyen szó akár egy hajmosást megelőző beszélgetésről, egy esti diskurzusról, vagy éppen arról, hogy miként kell lerendezni egy konstruktív beszélgetést/bocsánatkérést egy súrlódást követően. Kettejük között pedig ott van egyfajta balanszként Viv, akit Gaby Hoffmann kelt életre. Az ő karakterében az anyaság nehézségei öltenek formát. Mills itt ismerős terepen van, hiszen a Huszadik századi nőkben már bőségesen kivesézte a témát, de úgy tűnik még mindig van mondandója  erről. Elég csak arra a jelenetre gondolni, amelyben testvérének vallja be, azzal együtt, hogy mennyire szereti fiát, mennyire fel tudja őt néha idegesíteni a folyamatos fecsegésével és zizegésével. Az anyaság ábrázolása a film képi világával ellentétben tehát semmiképpen nem fekete-fehér, hanem sokszínű és komplex. Nem próbál úgy tenni, mintha minden egyszerű volna, a szeretet különböző dimenzióit mutatja be és azt, hogy milyen nehézségeket kell átélnie egy nőnek, akinek nem csak fel kell nevelnie egy gyereket, de a férjét is istápolnia kell és - úgymond - kordában tartani. 

Egyes motívumokat a film jótékonyan árnyékban tart: az apa figurája (Scott McNairy) például pusztán flashback-ek formájában jelenik meg, vagy éppen egy-egy dialógusban említik. Mégis, jelenléte (vagy inkább nem-jelenléte) hangsúlyos, ambivalens. Az ő karakterének még dominánsabbá tétele egyébként is magával hordott volna néhány másik, súlyosabb elemet és témát (a bipoláris zavart), így viszont pont annyit foglalkozik vele a film, amennyit még elbír és amennyit még elbír egy kilencéves kisfiú elméje, szíve. 

Mindent összevetve egy végtelenül kedves film lett a C'mon C'mon, amely nyomokban fellelhető, finom melankóliájával együtt is ösztökéli a nézőjét arra, hogy közelítsen mások felé. Legyen az egy közeli rokon, vagy éppen egy másik embertársa. Akár idősebb, akár fiatalabb. De ösztökél arra is, hogy az emlékezésnek, az emlékteremtésnek, a bensőséges, aprónak és jelentéktelennek tűnő pillanatoknak még nagyobb jelentőséget tulajdonítsunk és még nyitottabbak legyünk ezekre.