Ért hozzá. James Wan ért ahhoz, hogy az emberből a szart is kiijessze - efelől egy szemernyi kételyünk se legyen. De tudjátok még, mihez ért? Ahhoz, hogy egy évekkel ezelőtt agyonjátszott szubzsánert (jelen esetben a kísértetházas horrort) újra divatossá tegyen.
Ez a rendező a fél karrierjét azzal töltötte, hogy szellemekkel, démonokkal, egyéb gonosz entitásokkal teli filmeket készített - az ok pedig, hogy még nem unjuk ezt a mániáját (azon kívül, hogy néha meg-megszakítja ezt a folyamatot olyan darabokkal, mint a Halálos ítélet vagy a Halálos iramban hetedik etapja) az, hogy a műfaj iránt érzett elkötelezettsége és szűnni nem akaró lelkesedése minden egyes képkockán érződik. Még akkor is, ha ezekkel a képkockákkal, illetve azok tartalmával már találkozhattunk régebbi (sokszor alapjában véve jobb) filmekben. Újat mondani nem feltétlen tud, de rendezéseiben azért van annyi kraft, amennyi még el tudja vinni a hátán az adott alkotást. Mindennek fényében érdemes megnéznünk legújabb, Démonok között 2 című filmjét.
A film elődjéhez hasonlatosan a hetvenes években játszódik, a főszereplők pedig az első részben megismert szelleműző házaspár, akiket a természetfeletti újabb kihívás elé állít: az egyház egy Londonban élő szegény családhoz vezényli őket, akiknek házát megszállta egy gonosz entitás. Értelemszerűen rájuk vár a feladat, hogy kiderítsék, mi és miért sanyargatja azt a szerencsétlen famíliát.
Megszállt, torz hangon megszólaló kislány, zajok a házban, sötétség, rémület, a természetfeletti hideg lehelete. Előző alkotásaihoz hasonlóan ismerősebbnél ismerősebb motívumokból építkezik fel Wan filmje - és előző alkotásainak többségéhez hasonlóan itt sem működik kevésbé. Pedig hányszor, de hányszor ijedtünk már meg a sötétből hirtelen elővillanó "valami"-től, vagy féltünk attól, hogy "valami" előmászik az ágyunk alól. És mégis, újra és újra megijedünk és a hideg futkos a hátunkon a gondosan felvezetett, félelmet generáló képsorokat nézve. Arról nem szeretnék vitát folytatni, hogy mennyire nevezhető eredetinek ez a film - szigorú értelemben véve nem tartom annak, de talán esetünkben ez nem is számít olyan lényegesnek.
A lényeg, hogy működik, nemdebár? A lényeg az, amit hozzá tud tenni maga a direktor. Legyen szó akár külsődleges vonásokról, akár a belbecsről. Wan mindkét téren hozzáteszi kicsit a magáét (jó szakember lévén), elkerülve annak csapdáját, hogy filmje egy untig ismert elemekből építkező, üres jumpscare-füzér legyen. A külsőségeket nézve a film egy klasszikus stílusú horrordarab, amely nem rest felhasználni idejét arra, hogy végigjártassa a kamerát (akár egyetlen, vágás nélküli snittben) a helyszínül szolgáló ház zegzugain, a lépcsőkön, a főbb szereplőket követve. Wan mindig, minden esetben tudja, hová helyezze a kamerát a hatás érdekében - jó szakember lévén meg tudja válogatni, mit mutasson és mit ne mutasson, annak érdekében, hogy aztán jól beszarasson bennünket. A kellő időben. Miután már kellőképpen túlfeszítette a húrt ahhoz, hogy azt elengedve egy jólesőt csapjon a pofánkba. Egy olyat, ami nem hagy maradandó nyomot, de azért kicsit megvakarjuk a helyét. Wan ugrasztói (csak hogy magyarosítsam már a jumpscare-t) úgy pattintanak fel minket a székből, hogy csak nézünk és pislogunk és szinte látjuk magunk előtt a rendező kaján vigyorát, ahogy már vizionálja a közönség reakcióját.
Legyen szó akár egy festményről, vagy egy játékokkal teli kis házisátorról, mindenütt kihasználja a lehetőségeket és eljátszik a néző idegein - a lúdbőröztető aláfestő zene és különböző hangeffektusok segédletével persze, mely utóbbiról azért eszembe jutott, hogy nem feltétlen kellene minden esetben nagy robajjal emlékeztetni a nézőt arra, hogy ijedni kell. Van hogy csendesebben is meg lehetne oldani a dolgokat. A film atmoszférikusságán azonban ez nem ejt csorbát, így is eléggé hangulatosak a korabeli londoni utcákat, régmúlt tragédiáit magán hordozó házat feltérképező, baljóslatú képsorok. A már említett festményes jelenet pedig önmagában megér egy misét, a műfaj rajongói elégedetten fognak csettinteni. Ijesztgetésben és izgalmakban nem szűkölködik a film, ezeknek hiányától aztán félni nem kell.
Persze, a kérdés felmerül: nevezhetünk egy filmet jónak csak azért, mert képes megijeszteni? Nem feltétlen. Technikailag igen, de ugye egy jó moziba kell a szív - még akkor is, ha horror. Kellenek szereplők, akik érdekelnek minket, akikért izgulhatunk. Kellenek karakterek, akik akkor is érdekesek, amikor éppen távol vagyunk minden veszélyforrástól és éppen - ha csak pár percre is, de - a nyugalom honol. A Démonok között 2 egyik legnagyobb előnye az, hogy emberközpontú. Wan-t nem csak az érdekli, hogy miként keltsen félelmet a nézőben, legalább ugyanannyira viseli szívén a szereplők sorsát is. Nem minden horrorrendező ennyire joviális, hiszen van olyan, aki előszeretettel hurcolja keresztül poklok poklán főszereplőit az empátia bármi jele nélkül, az extremitás legmagasabb fokait hajszolva.
Wan az az ember, aki egyik kezével a néző pulzusát nézi, hogy kellően magas-e, tekintetével pedig hőseit figyelgeti gondoskodón, őszintén érdeklődve. Nem véletlen, hogy bár kapunk egy rakás ugrasztót már a film első harmadában, közben azon kapjuk magunkat, hogy a főszereplő családot is megismerjük, velük párhuzamosan pedig a Warren-házaspár magán-, illetve médiaéletébe is bepillantást nyerhetünk. Ha ez volt az ok, amiért Wan 135 percben szerette volna elmesélni a történetet - márpedig minden jel arra utal, hogy ez volt az -, akkor teljesen megértem és kalapomat emelem.
Üdítő olyan horrort látni, amelyik ennyire előtérbe helyezi főhőseit, már-már spielbergi mentalitással, miközben horrorként is a legmagasabb fokozatszámra van kapcsolva. Wan filmjének szívét és lelkét képezi az emberi tényező: a szellemek által terrorizált család hányattatásai függetlenül a természetfeletti eseményektől átélhetőnek bizonyulnak, hétköznapi problémáik és összetartásuk sikeresen játszik arra, hogy megkedveljük, szívünkbe zárjuk őket és képesek legyünk együtt érezni velük - érdekeljen minket a sorsuk. Az igazi motorja a filmnek azonban a Warren-házaspár. Warrenék (Patrick Wilson és Vera Farmiga alakításában) bár tulajdonképpeni szellemirtóknak minősülnek, megnyilvánulásukban, viselkedésükben az égadta világon nincsen semmi különleges - csupán egy házaspár, akik minden porcikájukkal odavannak egymásért és minden további nélkül feláldoznák magukat a másikért. A rendező egyszerű eszközökkel adja ezt a tudtunkra: néhány, mosollyal kísért pillantás, vagy aggódó tekintet, egy-egy aprócska mondat és máris szinte ismerjük és szeretjük őket. Velük tartunk ezen a kísértetek által övezett úton, de igazából az se számít, ha épp nincs jelen a horror - Patrick Wilson jelenete például, melyben Elvist énekel egy kisebb csúcspontja a filmnek. Egyszerre ad mind a nézők, mind a szereplők számára egy szusszanásnyi pihenőt és erősíti meg azt, hogy Wan számára a család és az összetartás szent - hiába a sok tragédia, az empátia, a családiasság érzetével és néhány baráti gesztus segítségével bármikor lehet egy kicsit javítani a helyzeten. A rendező persze ilyenkor is, sunyi módon arra játszik, hogy minél hatásosabb legyen a horror, az izgalmakkal teli finálé például meglehet, hogy kevésbé lenne olyan hatásos az ilyen csendesebb és emberibb momentumok nélkül.
Akárhogy is nézzük tehát, az ilyen apró pillanatok összessége teszik a Démonok között 2-t ténylegesen jó filmmé. Az pedig, hogy közben képes elérni, hogy konstans a szék karfáját szorongassuk izgalmunkban, szinte már csak hab a tortán. Hiszen tudjuk nagyon jól, mi a fontos egy jó horrornál: sokszor nem árt simogatni a lelket ahhoz, hogy a dolgok eldurvulása még nagyobb erővel hasson a gyanútlan nézőre. Wan is tisztában van ezzel. Én pedig örülök ennek.