Ennek pedig megvannak a maga jó és rossz oldalai is. De ne menjünk elébe a dolgoknak! Manapság az egyik legrosszabb elvárás, amit neves filmrendezőkkel szemben támaszthatunk, hogy fiatalkori sikereiket, azok lendületét, frissességét kérjük rajtuk még mindig számon. Steven Spielberg miért nem csinál olyan filmeket, mint a 80-as években?! Az ír miért nem ér fel a Nagymenőkhöz, vagy a Casino-hoz?! Guy Ritchie mikor áll elő egy újabb Blöffel?! Azt valahogy elfelejtjük, hogy a 30 éves Spielberget - aki szakmailag mindent elért, amit csak lehetett és még annál is többet - már nem azok az impulzusok hajtották, mint a most majd 70 évest. A fiatal martin Scorsese nem tudta volna megrendezni Az írt (és nem elsősorban a technikai akadályok miatt), ahogy Quentin Tarantino érettsége, az évek alatt felszedett tapasztalata is ott van a Volt egyszer egy... Hollywoodban. Ritchie-t - mégha neve fogalommá is vált az ezredforduló tájékán, nem kis részt Tarantino hatására - ugyan nem lehet a fent említett nagyokkal egy ligába tenni, mégis meghatározó alakja a filmes szakmának. Az Úriemberek viszont egyértelművé teszi egyszer s mindenkorra, hogy ne is várjunk az egykori brit fenegyerektől már olyan filmeket, mint amikkel berobbant annak idején a köztudatba.

Már a Spíler sem volt az igazi, de arra elég volt, hogy emlékeztesse a filmvilágot arra, hogy Ritchie nem felejtett el Ritchie lenni 8 év Madonna-kóma után. Aztán jött egy évtized a blockbusterek világában és Ritchie - ha nem is reformálta meg a műfajt a két Sherlock Holmes-szal, Az U.N.C.L.E. emberével és az Arthur Király - A kard legendájával pedig bukást bukásra halmozott, hogy a Disney legjobb élőszereplős mesefeldolgozásával, az Aladdinnal bizonyítsa, profitábilis rendező ő még - azért a stílusát ügyesen vitte át a mainstream mozik világába, ezzel sajátos ízt adva nekik. 

Érthető tehát, ha megcsömörlött ezektől és visszatért abba a londoni alvilági közegbe, amiben mindig is a legotthonasabban mozgott és ami miatt megszerettük. Az Úriembereknek tehát jól érezhetően van egyfajta terápiás jellege is Ritchie részéről, ugyanakkor ahogy a bevezetőben írtam, ez a Ritchie nem az, akiért anno odavoltunk, de még csak nem is az, akit örömmel láttunk viszont a Spílerrel. Ugyan jelen esetben is megvannak a különböző egymásba fűződő szálak, trükkös(nek szánt) narratív megoldások, időugrások, fura figurák, de közel sem olyan humorosak, fergetegesek, mint amilyeneket megszoktunk a rendezőtől, hovatovább még a soundtrack is kifejezetten felejthető. Vagyis sokak kétségtelenül csalódásként fogják megélni jelen dolgozatát és a fentiekből kiindulva nem is minden ok nélkül.

Ugyanakkor Ritchie a Spílerrel ellentétben nem is próbálja bebizonyítani, hogy ő még mindig  mennyire ugyanaz a fenegyerek , mint egykor (hiszen 50 évesen nem lehet ugyanaz, mint 30 évesen, ugye?!), hanem járja a saját útját, amely formanyelvileg ugyan magán viseli rendezője kézjegyeit és az évek alatt magára szedett rengeteg tapasztalatot, de ezeket tényleg csak akkor használja, amikor azok indokoltak, így az Úriemberek sok szempontból Ritchie legérettebb munkája. Hogy a legjobb, vagy a jók közé sorolandó?!

Távolról sem! Figuráiban jobbára nincs meg az a fajta sziporka, mint korábban, viszont az is igaz, hogy ezek teljesen más korú és státuszú fazonok az alvilágon belül, így megfontoltabbak, dörzsöltebbek, tapasztaltabbak is. Ritchie-t ilyen téren a leginkább Matthew McConaughey jelképezi, aki tökéletesen illeszkedik a rendező brit alvilágába, noha a Hugh Grant-Charlie Hunnam-Colin Farrell trió messze izgalmasabb, szerethetőbb. Grant például nem csak azért lopja kvázi a showt, mert modoros beszédét is hátrahagyta a szerep kedvéért (ez szinkronban vélhetően nem fog átjönni), hanem mert - bármily meglepő - éppen úgy illik Ritchie szórakoztatóan aljas alvilági figurái közé, mint Richard Curtis habókos romantikus vígjátékaiba. Hunnam pedig továbbra sem nagy színész, de az író-rendező az Arthur Király után megint olyan szerepet írt neki, ami tökéletesen passzol a kvalitásaihoz. Colin Farrell pedig belépőjével tökéletesen megidézi a rendező fénykorát és ezzel együtt pont az ő antréjánál szembetűnő az, ahogy helyre tesz pár suhancot, hogy míg 10-20 éve Ritchie pont az ilyen nagypofájú kölykökről forgatott volna filmet, akik próbálnak érvényesülni a tapasztalt nagykutyák világában, most pont ezek a tapasztalt gengszterek kénytelenek szembesülni azzal, hogy az új, tiszteletlenebb generáció már a vérüket akarja, ahogy arra Henry Goulding karaktere is reflektál.

Ehhez mérten a mozi is lassabb, hovatovább néha le is ül, mivel nem hajtja már sem Ritchie ifjonti vére, sem pedig a mai blockbusterek diktálta kényszerű tempó, amihez mellesleg Ritchie nagyon is ért. És ha ettől nem is lesz klasszikus sem a rendező életművében, sem pedig a (brit) gengszterfilmek között, mindenképpen szimpatikus darab marad, akárcsak rendezője, akinek - mostanra lehet, hogy jobban állnak a blockbusterek, mint azok a filmek, amelyek híressé tették - örvendetes, hogy pont utóbbiban végre elfogadta önnön korát és annak megfelelően mesél is erről a közegről. Efféle bölcs ars poeticára pedig csak az igazi úriemberek képesek.