Őrületes belegondolni, hogy már hét éve, hogy elkezdődött a mesefilmek egyik legszeretettebb gonosztevőjének története. Gru azóta kifejezetten nagy változásokon esett, már ő maga is a bűn ellen harcol, a titkos ügynöki kötelességekből hazaérve pedig családapaként kell helytállnia. Most pedig nem kisebb a '80-as évek kiégett gyereksztárjával, Balthazar Brattel szemben kell megmentenie a világot. A kérdés az, hogy képes-e széria újat mutatni a gyerkőcöknek s felnőtteknek egyaránt, vagy elég mindössze a már jól bejáratott gegeket újrahasznosítani?
Az Illumination Enertainment elég merész volt, mikor kigondolta a Gru 3 alapkoncepcióját, ugyanis a mesefilm Balthazar Bratt megállítása mellett Gru eddig eltitkolt ikertestvérét, Dru-t használta az események katalizátoraként. Amiért merésznek neveztem ezt a húzást, az az, hogy ha valami, hát akkor az "eltitkolt ikertestvér" receptje még a kisgyermekek számára is már egy elcsépelt, unalmas recept lehet. A szerencse az, hogy habár maga az egész film sem bővelkedett a kreatív megoldásokból, a hozzávalók mégis úgy lettek vegyítve, hogy egy mérsékelten szórakoztató családi moziként azért csak-csak megállta a helyét. Maga Dru néha ijesztően furcsa tud lenni a feszülős cuccaival és az örökmozgó habitusával, ám a hozzá képest vérkomoly Gruval olyan viccesen kínos pillanatokat hoznak össze másfél óra alatt, melyek feldobják az alapvetően borzasztóan sovány és fantáziátlan történetmesélést. Ami pedig kifejezetten nagy erőssége a Gru 3-nak, az az animációs műfaj klasszikusaira is jellemző kettősség, ugyanis megkockáztatom, a film verbális humorának jelentős része abszolút a szülőknek, pontosabban a felnőtt közönségnek szólt. Ez alapvetően remekül is működött, ám abszolút benne van a pakliban, hogy a fiatalabbak számára vegyesebb lesz az összkép, lévén a mese jobban megírt, olykor kreatív humora nem nekik szólt, a történet pedig nem rejt sok mélységet magában.
A film elsődleges problémája tökéletesen párhuzamba hozható a Gru filmek sztárjaival, a különböző nyelveken halandzsázó Minyonokkal. A 2015-ben külön filmet is kapó lények természetesen a harmadik részben is visszatértek, ám szerepük kifejezetten felejthetőre sikeredett. A sárga rosszcsontok Grutól elszakadva próbálták megnevettetni a nézőket, ami nagy meglepetésemre csak hébe-hóba sikerült, pedig tele volt a terem gyerkőcökkel. Tény, nem is vitték túlzásba a Minyonok szerepeltetését, viszont jelenlétük hiába lett hangsúlyosabb a Grutól való elszakadással, a jeleneteik többsége egyetlen ellenpéldát leszámítva legjobb esetben is csak megmosolyogtatta a nézőt. Szerencsére ilyenkor rendre megjelent Balthazar Bratt -kinek motivációja Hollywood elpusztítására csupán az volt, hogy elfelejtették-, a karakter pedig a maga rövid felbukkanásaival és szemtelen humorával az Álomgyár irányába egyértelműen a film azon pontját képezte, amiért a jövőben talán másodjára is megnézném a Gru 3-at. Ezzel együtt kizártnak tartom, hogy a fiatal célközönség a felnőtté válás után is szeresse, vagy egyáltalán emlékezzen Gru és Dru kalandjára. Ez pedig talán nagyobb probléma, mint az elsőre tűnhet.
Ahogy összeszedtem a gondolataimat a filmmel kapcsolatban, egyre inkább hibásnak érzem a cikk elején használt "gyerekmese" jelzőt. Ennek oka sajnos nem az, hogy a Gru 3 "túl mély" lenne a gyerekek számára, pont ellenkezőleg. Soha nem értettem egyet azzal, ha valaki úgy hivatkozik egy Pixar mesére, teszem azt, a 2008-as Wall-e-re, hogy "ezt egy gyerek nem is értheti igazán". Valóban, az adott alkotás gondolatai talán nem úgy csapódnak le egy hatéves kisgyermek esetében, mint számunkra, ezzel szemben az érzelmeket tökéletesen megértheti és befogadhatja. Lehet sokan túlzásnak tartják az összehasonlítást, de vegyük példának a Toy Story szériát, ami három részen keresztül egy olyan intenzív humorral és érzelmekkel átitatott utazásban részesíti a befogadót, ami kortól függetlenül is garantáltan könnyeket csal az ember szemébe. Erre itt van a Gru, ami hasonlóan kezdődött hét éve, a harmadik rész viszont nem lett több, mint egy minőségi iparos munka. Látszatra minden ott van benne, amit az ember egy ilyen filmtől elvárna, az élmény viszont mégsem teljesedik ki igazán, és nem is érezzük majd azt, hogy a film egyáltalán meg akarna győzni minket arról, több van bármi a bohóckodás mögött.
A karakterek szerethetőek, az "eccarvús" kislány, Agnes egyszerűen imádnivaló, Gru és Dru sablonos kontrasztján azért lehet nevetni, a Minyonok meg… ott vannak, a '80-as évekből szabadult Balthazar Bratt pedig tett arról, hogy legyen emlékezetes pontja az Illumination filmjének. Lelke… na, az viszont nem sok van.