Clint Eastwood 90-hez közel is szorgalmasan gyártja a filmeket, noha az elmúlt 10 esztendőben kevésbé volt képes egyedi ötlettel előrukkolni. Művei rendre igaz történeteken alapulnak és egy-egy valós személy köré épülnek. Ilyen volt a J. Edgar, az Amerikai mesterlövész, a Sully vagy A párizsi vonat is. Ezen alkotások ingadozó színvonalúak, mesterműnek pedig egyik sem nevezhető. Eastwood úgy látszik nem akar váltani, újfent egy valós eseményt és személyt vett elő a Richard Jewell balladájában.
Az 1996-os atlantai olimpián bombatámadás történt, ám az egyik biztonsági őr, Richard Jewell (Paul Walter Hauser) időben kiszúrta a gyanús csomagot, így sikerült megelőzni a nagyobb tragédiát. Az FBI mégis megkörnyékezi a férfit, így hősből gyanúsított válik. Tény, hogy az eset anno nagy port kavart, de a világ szépen lassan elfeledkezett az incidensről, illetve magáról Jewellről is. Holott története kifejezetten sokrétű, fontos és tanulságos.
Eastwood szépen lassan építi fel a konfliktust, s maga Jewell karakterét. A főhős inkább a szívére hallgat az esze helyett, ám szorgalmas, céltudatos és mindene a törvénytisztelet, noha korábban volt alkalom, hogy ő is megszegte azt. Minden álma, hogy rendőr lehessen, ugyanakkor biztonsági őrként is maximálisan elhivatott. Végtelenül egyszerű ember, aki botcsinálta hősként, egyik pillanatról a másikra celebritássá válik. Ideje sincs felfogni a hirtelen jött népszerűséget, máris fordul a kocka és gyanúsítottként hallgatják ki. Mi erre a reakciója? Hív egy ügyvédet, s nyilván hallgatnia kéne. Ehelyett ő készséggel áll rendelkezésre, hagyja, hogy bábuként rángassák és felforgassák az életét. Ez a szituáció egyfelől bicskanyitogató, elvégre tudjuk, hogy Richard ártatlan, ugyanakkor remek poénforrás. Eastwood remek érzékkel használja a humort, amit főként a címszereplő esetlenségére épít. Ahogy elfelejt szólni kulcsfontosságú dolgokról, amilyen gügye módszerekkel mosdatná magát, mind pazar húzások. Egyértelműen ő a film ütőkártyája, ám a mellékalakok nemkülönben kiválóak.
Az aggódó és büszke anya, Barbara (Kathy Bates) és a karakán, de jószívű ügyvéd, Watson Bryant (Sam Rockwell) úgy kellenek mellé, mint egy falat kenyér. Kiegészítik, támaszt nyújtanak, s emberként, nem a legújabb szenzációként tekintenek rá. Ebben rejlik a Richard Jewell másik nagy erénye. Amellett, hogy személyes dráma, rávilágít a média hatalmára és felelősségére, valamint a fogyasztói társadalom szenzációhajhászására, ami hiába tehet tönkre életeket, nem érdekel senkit, amíg lehet csámcsogni valamin. Ebbe a témába mélyebben is belemászhatott volna Eastwood, de érthető módon ő inkább a főhősre koncentrált. Az arányok így is rendben vannak, az ambiciózus újságírónő szála viszont sajnos elég gyenge lett. A hirtelen pálfordulás, illetve a reakciója az utolsó harmadban egyáltalán nem megalapozott és hiteles. A másik probléma, hogy a cselekmény időnként túlontúl is vontatott, bő negyed órát nyugodtan lehetett volna vágni belőle.
A színészek kifogástalanok, bár Kathy Bates Oscar-jelölését túlzásnak érzem, hiába alakít remekül. Sam Rockwell lubickol a szerepében, persze ez nem újdonság, őt mindig öröm nézni. Aki viszont meglepett, az a főszereplő Paul Walter Hauser. Elképesztően nagyot játszik, s hiába van tele az idei díjszezon erős férfi alakításokkal, Hauser bizony megérdemelte volna, hogy helyet szorítsanak neki a legjobbak közt. Le a kalappal előtte!
A Richard Jewell balladája hozza Eastwood stílusát, mégis szívesen látnék tőle már valami autentikusabb darabot, de amíg ilyen megbízhatóan nyúl a valós sztorikhoz, addig nem lehet okunk panaszra. Tény, hogy a film a főhősével egyetemben messze nem tökéletes, kicsit lassú és időnként megbotlik, de helyén van a szíve. Egy igen tanulságos és erőteljes sztorit mesél el, mely a hétköznapi hősök előtt tiszteleg.
