Az árulkodó nevű Godwin Baxter (Willem Dafoe) visszahozza az életbe a vízbe fulladt Bellát (Emma Stone), ám a férfi tudományos attitűdjét szépen lassan felülírják az apai ösztönök, és nemcsak a kísérletei, hanem gyengéd érzelmei miatt is maga mellett akarja tudni a lányt.
Bella a tudásvágya következtében végül elszökik a dörzsölt ügyvéddel, Duncan Wedderburnnel (Mark Ruffalo), a lány pedig érdeklődő természete miatt és egyre szilárdabb meggyőződései mentén rohamtempóban kezdi felfedezni a világot.
A görög származású rendező Frankenstein-sztorija számos oldalról megközelíthető: lehet coming-of-age történet, mágikus realista mese, feminista manifesztum, vagy Az ember tragédiájához hasonló filozófiai utazás. Egy viszont minden értelmezésben közös, mégpedig hogy a rendező által megálmodott világ kifordul a sarkaiból, és szereplői minden aspektust megkérdőjeleznek vagy saját szemüvegükön keresztül láttatnak, ami egy végtelenül szórakoztató művet eredményez. Lehet kacagni vagy sírni Bella naiv és illetlen őszinteségén, azonban pont ebben rejlik a film egyik legnagyobb varázsa. Bella tapasztalatlan és kíváncsi szemlélete megengedi, hogy a subtext kimondatlan tartalmait a dialógusok szintjére emeljék, míg az egyébként megszokott párbeszédek és gondolatok alkotják a történet mélyebb szintjeit; ez a csavar rengeteg kényelmetlen, ugyanakkor vicces pillanatot szerez a szereplőknek és a nézőknek egyaránt.
Dave McKean, Jean-Pierre Jeunet, Tim Burton, Baz Luhrmann (kinek mi jut eszébe) és a némafilmek eszköztárából is merít (ezeknél olykor Lynch-et is megidézve), azonban a történettel karöltve a vizualitás legitimálja saját létjogosultságát, és abszolút nem hat másolásként, legfeljebb hommage-ként. Oly sok egyforma vagy a határokat csak alig feszegető alkotás után felemelő volt újra igazi moziélménnyel szembesülni, ahol bátran, de nem öncélúan használják a fahrtokat, a halszemoptikát, a crash zoomot és megannyi más megoldást, ami a filmet nem álló fényképek sokaságává teszi, hanem folyamatosan élő, eleven anyaggá.
Lanthimos vad víziói ügyesen olvadnak össze a(z) - egyébként Alasdair Gray művéből adaptált - történettel, így mindennemű magamutogatás értelmet nyer: a túlzó, vibráló színek és textúrák, a maníros színészi játék, a kamera által megteremtett torz világ mind-mind magukban rejtik a rendező bensőjét, miközben a cselekmény szintjén könnyen követhető támpontokat, frappáns replikákat és szenzitív sztorit ad. Akármilyen meghökkentőnek tűnik is elsőre a film explicit szexualitása és lépten-nyomon feltűnő genitális szimbólumai, ezzel nyer megerősítést Lanthimos szinte "civilizált társadalom elleni" kiáltványa, hiszen filmje a tabudöntögetések köré szerveződik, márpedig az lenne az igazi prüdéria és képmutatás, ha mindez csak a szavak szintjén jelenne meg, képileg pedig egy normakövető és konvenciózus mozit kapnánk.
Ehhez persze kellett Emma Stone, aki bizonyára bőven ki kellett lépjen a komfortzónájából, és iszonyúan jól áll neki - hibátlan, mint mindig. Épp úgy, ahogy Willem Dafoe is, akit méltatlanul mellőznek a különböző díjátadókon (nem mintha úgy tűnne, hogy ez zavarja őt, de az én igazságérzetemet mindenképpen), holott felejthetetlen alakítást nyújt ismét. Mindenki közül azonban kiemelném Mark Ruffalót, akiből még talán senki nem tudott annyit kihozni, mint Lanthimos: teljes őrület és iszonyú profizmus jellemzi, hihetetlen energiával viszi vászonra a ripacs és arrogáns, ám furcsamód legemberibbnek mondható Duncan Wedderburnt. Távolinak tűnik tőle ez a karakter, de épp emiatt volt számomra ő a legnagyobb meglepetés és páratlanul jól mulattam rajta.
Jerskin Fendrix zeneszerző szintén joggal kapja az elismeréseket, hiszen ritka az olyan feladat, mint a Szegény párák során, ahol az embernek el kell rugaszkodnia a jól ismert, szó szoros értelmében vett filmzenétől, és át kell értékelnie annak hétköznapi fogalmát, a fiatal zenész pedig valami egészen egyedit teremtett. Emellett pedig tiszteletreméltó minden magyar szakember munkája; büszkék lehetünk a teljesítményükre, és hogy tehetségükkel a hazai mesterek hírét viszik.
Tény, hogy a Szegény párák minden szinten igen telített, ezért bár tőlem egyértelműen jár neki a legjobb plecsni, kétségtelen, hogy nem fog mindenkit hozzám hasonlóan rabul ejteni. Aki azonban nyitottan áll a filmhez, temérdek izgalmas felvetéssel, kérdéssel, szemlélettel találkozhat, amin érdemes hosszú órákon, akár napokon át mélyrehatóan elmélkedni.
