10 éve mutatták be a filmet, ennek kapcsán frissítettük fel a cikket.
Nagyon nagy kár, hogy szegény Arnie-nak nem sikerült olyan jól a nagy visszatérése. Se az Erőnek erejévelt, se a Szupercellát, se pedig az újabb Szabotázst nem sikerült úgy beharangozniuk, hogy a nép rohanjon rá a mozikba. Pedig - még ha a klasszikusok színvonalát nem is mindig ütik meg - érdekes dolgokat hajt véghez ezekben a filmekben az idősödő akciósztár. Például véghez visz egy olyat, amire csak nagy ritkán volt példa a pályafutásában: színészkedik. Mer egy olyan karaktert eljátszani, amilyenre nem nagyon volt példa az előző filmjeiben.
Az Erőnek erejével-ben például ügyesen reflektál saját korára, mellőzve minden túlhajtást és önparódiába hajlást. A Szupercellában saját anyanyelvén szólal meg és megdöbbentő, mennyire más volt úgy a játéka, a Szabotázs-ban pedig egy morálisan meglehetősen ingatag figurát, egy antihőst játszik. A filmet illető kritikák ennyiben jobbára ki is merülnek a pozitívumok felsorolása terén, de én azért még tovább mennék.
Már a trailerek is erősen előrevetítették a film már-már perverzitásig fajuló (sokszor az öncélúság határát súroló) erőszakábrázolását, amely áthatja az egész, majdnem két órás játékidőt. Az erőszak ilyen szinten explicit megjelenítése természetesen egész üdítőnek hat a mai erősen PG-korszakában az akciófilmeknek, úgyhogy ennek mindenképpen örültem. Ráadásul az egész mintha direkt rátenne egy lapáttal, a belek lógatása, a vér fröcsögése nem egyszer inkább hasonlított egy durva slasher-filmre, semmint egy Schwarzenegger-féle akciómozira, ugyanakkor adott egy jófajta morcos, "gritty" hangulatot is, melyből nemigen engedett a rendező. A pofátlan durvaság, a macsóság és a karakterek pozitív jellemzőktől való megfosztása nem minden esetben működőképes, de jobbára inkább azt mondom, hogy bejött. Konvenciókkal szembemenő húzás volt és mégis abszolút Ayerre jellemző. Nála nincsenek igazi hősök, nincsenek igazán, egyértelműen pozitív szereplők. Csak seggfejek, akik a jóindulatot és önzőséget elválasztó keskeny határvonalon mozognak.
A Szabotázs erősen hajaz azokra a filmekre, melyeknek mozgatórugója az úgynevezett "whodunnit"-kérdéskör és amelynek fő jellemzője a suspense, az örökös sötétben tapogatózás és a nyomozás procedúrájának megmutatása. Itt is megkapjuk mindezt, csak épp egyiket sem olyan igénnyel eszközölve, mint amit a műfaj klasszikusaitól kapunk. A suspense sose működik olyan jól, a "whodunnit", hogy őszinte legyek nem túl érdekes, tekintve hogy a gyanúsítottak nagy része egy igazi pöcsfej (szóval szurkolni egyiknek se nagyon lehet, bár ez így megint csak egy izgalmas adalék egy Arnie-film esetében).
Nem sok jó mondható el a Szabotázs törzsét képező nyomozási szálról se, melynek megoldása annyira banális és annyira nemtörődöm, nyegle, hogy az valami vérlázító. Direkt nem teszem szóvá a logikai bukfenceket, mert azok ellenére még működne a film, de a legnagyobb hibája az, hogy a sok pozitívum felmutatása, a potencialitás meglebegtetése után egy olyan klisés húzással köt ki a film, amit nehezen lehet megbocsátani. Ekkor még az sem segít, hogy tudjuk: általában a Schwarzenegger-filmek nem épp a fordulatos és eredeti cselekményszálaikról híresek, hisz pont ezért lett volna izgalmas az egész váltás. Hiszen érezhetően többet akart eredetileg nyújtani a Szabotázs, mint amit végül nyújtott. Több akart lenni egy szimpla macsó húsdarálónál. Ezt bizonyítja a rendező azon nyilatkozata is, melyben elmondja, hogy eredetileg egy majd háromórás film lett volna ebből, egy teljesen más befejezéssel, mely jobban passzolt volna a dolgozatban bemutatott kifordított Schwarzi-imázshoz. Ennek köszönhetően az utolsó harmad teljesen kilóg, durván nem passzol a többi részhez és ez bizony nagyban rontja az addig kellemesnek bizonyuló filmélményt.
És hogy mi a helyzet az akciójelenetekkel? Fröcsögősek. Ugyanakkor nem túlságosan emlékezetesek, hiányzik belőlük a katarzis (talán nem is volt cél a katarzis elérése, de mégis hiányzott), ráadásul nincs is belőlük olyan sok, csak elvétve egy pár. Arnold itt nem tör csontokat olyan elánnal, mint eddigi filmjeiben, nem egy olyan izomkolosszust, alakít, akit nem lehet legyőzni, csupán egy fizikumában félelmetes és masszív férfit, aki megjelenésével figyelmet és tiszteletet parancsol. Ezt pedig ki is használja azokban a jelenetekben, amikor a feletteseivel vagy a beosztottjaival társalog. Azzal a különbséggel, hogy míg előbbi esetben a tisztelet teljes hiánya jellemző mindkét részről, utóbbi esetben pedig egy nagy családot látunk. Nagy kár egyébként, hogy később ezt a család-motívumot nem használták ki még jobban és nem vezették teljesen végig.
Ennyi minden félrement, mégis mi a francnak ajánlom ezt a filmet? Mert hogy ajánlom, részben a brutális hangvétel miatt. Más részről pedig mint mondtam, Arnoldot ilyen szerepben látni kuriózumnak számít és bele is ad apait-anyait (az, hogy félrement a film, semmiképpen nem az ő hibája, de még csak nem is a színésztársaié), sikeresen levedli azt a ráragadt képet, imázst, melyet pályafutása alatt felszedett magára. Ez az ember JÓ SZÍNÉSZ, ezt mindenki vésse fel magának. Valahol azt olvastam, hogy olyan ez a film, mintha egy soha el nem készült Clint Eastwood-film lenne, és tényleg. Ő szokott mostanában alakítani ilyen mufurc, öntörvényű figurákat, mint most Arnie. A helyzet pedig az, hogy kurva jól áll neki ez a karakter. Már csak egy koherensebb, épkézláb forgatókönyv kéne mögé és akkor a határ a csillagos ég. Ugyanez vonatkozik Ayerre, bár itt ugye hozzájárul az is, hogy a stúdió lehetett volna sokkal bátrabb és megengedőbb. Akkor születhetett volna egy film, amire sokáig emlékszünk. Így viszont inkább csak egy "érdekes, de jobb is lehetett volna"-darabot kaptunk eredményül.