Mindannyian kíváncsiak voltunk arra, vajon miként állja meg a helyét Woody Allen a tévésorozatok világában. Elvégre egy olyan médiumról van szó, mely túl van néhány hullámvölgyön, megküzdött a nézők kegyeiért magával a nagyvászonnal, hol alulmaradt, hol felülkerekedett - most épp az a helyzet áll fenn, hogy sokak szerint az igazán jól elmesélt történetek a televízióra íródnak. El tudom képzelni, hogy ezzel maga Allen nemigen van tisztában, ezt pedig jól bizonyítja az, hogy mikor az Amazonnal megköttetett a szerződés, még csak legyintett arra, hogy szériát ír. Akkor kezdett el igazán szembesülni a formai követelményekkel és a történetmesélés kisképernyős kihívásaival, nehézségeivel, amikor érdemben készült a produkcióra. Az eredményt elnézve ez nem jelenthet túl nagy meglepetést - őszintén szólva az egész minisorozat olyan, mintha egy közel háromórásra duzzasztott, Woody Allen-féle tévéfilmet néznénk. Hogy ez jó vagy rossz, nos, mindenki döntse el maga. Egy biztos, az ember, aki annak idején kvázi forradalmasította a romantikus komédia műfaját, ezzel a mozivásznat töltötte meg új élettel, a televízióban már nem tud nagyot teljesíteni.
A Crisis in Six Scenes (szabad magyar fordításban: "Káosz hat felvonásban") a hatvanas években játszódik és egy család történetét meséli el. Férj (Woody Allen) és feleség (Elaine May) izgalmaktól mentes, unalmas életükbe belepunnyadva töltik hétköznapjaikat: a férj, Sidney sikertelen regényíró, aki egy tévésorozatot igyekszik tető alá hozni (de mint kiderül, nagyon nem megy neki és az ötletére sem vevők - nem kizárt, hogy ez a történetszál enyhe kikacsintás) és az első jelenetben arra próbálja rávenni fodrászát, haját csinálja meg dzsémszdínesre. A feleség mindeközben a házukban tart párterápiát, hetente egyszer pedig könyvklubot, amelynek keretén belül egy csoportnyi vénlány keveredik a nappaliba, hogy megvitassák a heti könyvet (egy ízben Kafka Átváltozása is terítékre kerül). Életük akkor kezd felpezsdülni, amikor váratlanul, hajnali órákban beállít hozzájuk egy távoli rokon, Lenny, a fiatal politikai aktivista, aki éppen a hatóságok elől menekül. Innentől kezdve - ahogyan arra számítani lehet, s amiként az a nagykönyvben meg van írva - minden a feje tetejére áll.
Szokás mondani, hogy ha láttál már életedben öt Woody Allen-filmet, akkor lényegében nagyon jól kiismerheted magad a világukban és sok újdonság nem fog érni a legújabbnál. A Crisis in Six Scenes-ben több olyan motívum visszaköszön, amellyel már korábban találkozhattunk. A házaspár, akik ilyen-olyan illegális tevékenységekbe keverednek (lásd: Rejtélyes manhattani haláleset), van itt szerelmi háromszög (Manhattan; Vicky Cristina Barcelona) és még sorolhatnánk - egészen az aláfestő zenéig, mely ismét hamisítatlan Woody, a jazz ismét szépen belevirgonckodik a hallójáratainkba, ahogyan az kell. Ami azonban valamelyest újszerűnek hathat, vagy legalábbis mindenképp szokatlannak, az a szocio- és politikai háttér, mely megadja az alapját a történéseknek. Lévén hogy a hatvanas években járunk, Woody nagyban aládúcolja cselekményét azzal, ami ezidőtájt Amerikában történt. A vietnami háború, a zavargások, az aktivisták cselekedetei, a levegőben lógó egyetemes elégedetlenség és rossz közérzet - az egyre növekvő háborúellenes közhangulat olyan téma, amelyet valamiként megpróbált a rendező beékíteni a cselekmény szövetébe. Woody Allen ebből a szempontból nem egy érzékeny rendező, őt kevéssé érdekli a kor maga, amelyben a filmjei játszódnak, kizárólagosan a karakterekre, a karakterek közti interakciókra, valamint a városra magára helyezi általában a hangsúlyt. Járatlansága ezen a téren meglátszik. A Lenny (Miley Cyrus) által képviselt lázadó-természet, a tenni akarás megtestesítője sajnálatos módon csak egy vékonyka váza lett egy potenciálisan érdekes karakternek. Allen a figurán keresztül megállás nélkül sulykolja az olykor elkerülhetetlen társadalmi változás fontosságát, az egyén felülkerekedését (vagy legalábbis annak megkísérlését) a hatalmon, folyamatos konfrontációban tartva mindezt a saját maga által megformált Sidney karakterének elmaradott, passzív életvitelével. Az eredmény inkább nevezhető önismétlésig fajuló frázispufogtatásnak, mintsem igazi, érdemi gondolatok tárházának. Pedig alapvetően érdekes lett volna látni mindezt sokkal élesebben kibontakozni.
Na persze Allen egyébként is inkább a komédiára, az abszurd helyzetekre gyúrt rá sorozatában, amiből nincsen kevés, de ahhoz, hogy kényelmesen kitöltsenek egy közel három órásra nyúló miniszériát, csekélynek bizonyulnak. Ezt nézve sok olyan poén van, amit többször is elsüt a rendező (visszatérő humorforrás, hogy Sidney hőbörög azon, hogy Lenny megette a fügés sütijét - egy idő után fárasztóvá válik), több dialógus el van nyújtva, ebből fakadóan pedig nagyon jól érezhető, Allen nem mozog otthonosan ebben a médiumban. Azért a komikus elemek jó része így is működik, vagy legalábbis a rendező rajongói megtalálhatják számításaikat. Szórakoztató nézni, ahogy a házaspár szerencsétlenkedik a rájuk bízott aktatáskával és ahogy főként Sidney karaktere teljesen inkompetens módon hajtja végre a rábízott feladatot. Remek humorforrást biztosítanak a könyvklub öreglányainak jelenetei is, amint a különböző politikai aktivistákról szóló könyvek után teljesen fellelkesülnek és arról beszélnek, milyen jó lenne meztelen ülősztrájkot rendezni és hogy egyikük megtanult vakon összerakni egy AK-47-est. Az utolsó epizód kiváltképp bővelkedik az ilyen és ehhez hasonló jelenetekben, ott Allen konkrétan halmozza az ilyen poénokat, az összes szereplő egy házba történő összefésülésével pedig megteremti a totális káoszból fakadó fergeteges humort, ami egészen addig valahogy hiányzott az egész sorozatból. Ezek miatt érdemes rászánni magát a rajongóknak, de lássuk be, volt már ennél jobb formában is a szemüveges mester.