Zavarba ejtőnek, frusztrálónak, kiismerhetetlennek és mindezzel együtt veszettül szórakoztatónak tituláltuk annak idején íródott pilot-kritikánkban Paolo Sorrentino legújabb sorozatát, az HBO-n és HBO Go-n is látható Az ifjú pápát. Zavarodottságunk nem hogy enyhült, de inkább fokozódni látszott a folytatást nézve, miközben nem győztük lebokszoltatni magunkban az erényeket és hátrányokat, melyekkel a széria egyaránt szolgálni képes. Nehéz az ilyen, de már önmagában az ilyen nehézség is egy különleges és figyelemre méltó sorozat indikátora.
Az ifjú pápa első epizódjától kezdve egészen az utolsó, évadzáró órájáig ott lebegett lelki szemeim előtt egy kérdés, amire nehezen találtam meg a választ. Egyszerű kérdés, mégis alapvető fontosságú a széria megítélését figyelembe véve: komolyan vehetem én mindezt? És ha komolyan veszem, akkor nem-e válok Sorrentino és Jude Law ormótlan trollkodásának áldozatául az én végtelen naivitásom miatt? Nem arról van szó, hogy nem volnék hozzászokva az olyan sorozatokhoz, vagy mozifilmekhez, amelyek az emberből szélsőséges érzelmi reakciókat váltanak ki, vagy olyan, egymástól távol álló hatáskeltő elemekkel dolgoznak, mint a félelemkeltés, vagy a bohókás humor (hogy ne távolodjunk el a tárgyalt médiumtól: ilyen a Twin Peaks), de a pápaság berkeiben játszódó széria még így is meghökkentőnek és szemöldökmeresztőnek hat legihletettebb pillanataiban. Olyannyira, hogy többnyire szinte teljesen jelentéktelennek tűnik az általam, saját magam számára feltett kérdés, mert furcsasága, finom abszurditása és szatirikussága már-már a pofátlanság határát súrolja. Néha alulról, de sokszor felülről. Jude Law újdonatúj pápája pedig nem csupán Isten földi helytartójaként van jelen, de mindezen tulajdonságoknak - de legfőképpen a pofátlanságnak - a tökéletes manifesztumaként is helytáll, mintha csak egész életében erre a szerepre készült volna.
Csak úgy, mint saját hőse, XIII. Piusz pápa, maga a sorozat is tobzódik a kettősségben és ellentmondásokban - a fiatalos lendületben és az öreguras ideákban és a popkulturális utalásokban. Csak úgy, mint saját hőse, Lenny Bellardo, maga a sorozat is tudathasadt állapotban, egzisztenciális keresztút előtt ácsorog és megpróbálja önmaga pontos definícióját megfogalmazni. Sorrentino részéről ez persze csak eszköz arra, hogy elénk tárja Lenny ellentmondásos személyiségét - azt a személyiséget, ami egyszerre hirdeti teljes mellbedobással, sokszor habzó szájjal Isten igéjét, és amely mindeközben saját munkaadójának egzisztenciáját is képes megkérdőjelezni. Legyen a hit megingása bármennyire is hálás és (kvázi) népszerű téma (Martin Scorsese legújabb filmje is ezt a fajsúlyos témát veszi elő), Sorrentino ötlete, mely szerint magát a pápát teszi hitetlenné - párját ritkítja. Ahogyan párját ritkítja az a pimaszság is, amely beissza magát a képsorok közé és amely pimaszság egy szemvillanás alatt változik át már-már megindító őszinteséggé és költőiséggé.
Micsoda pimaszság az is - főként a rendező részéről -, hogy míg az első két epizódban alattomosan elhinti annak eshetőségét, hogy egy velejéig romlott, ördögien machináló pápát láthatunk, ezt minduntalan meghazudtolja. Jude Law személyében egy ellentmondásos, ambivalens érzelmeket kiváltó pápát ismerhetünk meg, aki jelenlétével - legyen az bármennyire is sármos, amolyan komisz módra - túlontúl rezonál (nyilván: akarva-akaratlanul) az amerikai politikai színtéren lezajló uralmi állapotokra. Lenny konzervatív, régi időket idéző, kirekesztő nézetei, provokatív megszólalásai (tiltaná az abortuszt, űzné a melegeket az egyházból, akiket a pedofilokkal egy lapra vesz) nem kicsit emlékeztet egy bizonyos amerikai elnökre, jelezve azt, hogy néha nem azok kerülnek hatalomra, akik a leginkább megértek arra. Sorrentinót azonban kevésbé a politika, mintsem inkább főhősének lelki magánya és Istenhez fűződő viszonya érdekli, így azok, akik esetleg azt várták volna, hogy majd egy Bad Santa-alapra felhúzott "rosszpápás" sorozatot fognak látni, nos: csalódottan fognak felállni az utolsó epizód végeztével.
Ahogyan azt már megtanulhattuk A nagy szépség, akár az Ifjúság című filmjéből, hogy a rendező történetmesélőként elég erős és karakteres vizuális érzékkel bír, stílusában semmi visszafogottság nincs: minden egyes snittje, minden egyes szcénája maga a tömör gyönyör, a jóravaló giccs és grandiózusság. Hiába a kis képernyő, itt is ugyanúgy dolgozik, mint a nagy vásznon, nézőként pedig nyálcsorgatva bámuljuk képsorait. Az ifjú pápa így csak úgy dúskál a képi jóban. Legyen szó akár egy kertben cigarettázó Jude Law félközelijéről, egy éjszakai felvételről a kivilágított térről, egy érzékien fényképezett, buja szexjelenetről, vagy a nyitó képsorok álom-szekvenciájáról. Vizuális orgia, mondjuk ki. Sorrentino persze néha elbohóckodja a dolgokat és zenei aláfestésként képes olyan dalokat választani, amelyek könnyedén kizökkenthetik a nézőt a nagy eksztázisból. Hogy mást ne mondjak: a Sexy and I know it elhelyezése színtiszta zsenialitás. Számos merengés, kerti séta, bennfentes diskurzusok hitről és nem-hitről, gyerekkori emlékek és régmúlt szerelmek foszlányai - majd egynéhány fröcsögőbb monológ, illetlen dalhasználat és furcsa geg (Piusz pápa és a csecsemő esete), olybá tűnik, hogy a sorozat maga is felvette hősének karakterisztikáit és míg egyik pillanatban komolyan vehető és érett, a másikban meg már hülyéskedik és kamaszos sértettséget áraszt magából. Vagy nevezzük inkább mindezt trollkodásnak. Tudom, érzem: a tartalom komoly, de a forma néhol annyira elszállt, a fogalmazásmód annyira abszurd, hogy nem mindig tudtam komolyan venni az útkeresést. Pedig Sorrentino "thriller of the soul"-ként aposztrofálja történetét. Legyen neki igaza. De amikor Diane Keaton egy "I'm a virgin, but this is an old shirt."-feliratú pólóban nyit ajtót, akkor kétszer is átgondolom a látottakat. Még akkor is, ha remek poénnak tartom és nem mellesleg kifejezetten örvendetes, hogy Keaton-t végre kiszakítják a komfortzónájából és normálisabb szereppel ajándékozták őt meg. És kutyakötelességem bevallani saját magamnak és az olvasóknak is, hogy épp az ilyen apróságok miatt érzem azt, hogy ennek a sorozatnak van karaktere és van személyisége, nem pedig csak úgy lézeng a szürke zónában.
Más részről pedig szimpatikus furcsaság ide, szimpatikus furcsaság oda, azért ez a széria mégiscsak arról szól, hogy az új pápa keresi önmagát. Hogy fel akar nőni ahhoz a bizonyos feladathoz és a híveihez. Hogy megérjen. Ötvenet tapossa már, de oké, nem bánom: nevezzük Az ifjú pápát egy coming-of-age történetnek, amiben egy Isten nélküli, szülők által magára hagyott, árvaként felcseperedő fiút ismerhetünk meg, aki saját kínkeservét az egész világra szeretné ráosztani. Duzzog, vagdalkozik, kicsinyes bosszút áll. Majd érik, próbálja összerakni a múltat, próbálja feldolgozni a múltat. Majd megbocsát és méltóvá válik. Mert méltóvá válik, az hétszentség. Mire a 10 órás maraton végére érünk, pápánk megdicsőül, felmagasztosul. És még mindig, minden megdicsőüléssel együtt is megtartja enigmatikusságát, amivel indított a sorozat főszereplője. Útjának egy szakasza ugyan véget ért, az anyát lecserélte kollégára, szülei hiánya fölött napirendre tért, de egy nem kevésbé rejtélyes és misztikus figurát hagyunk magára a piciny sárgolyónkkal együtt. Csodatételei megannyi kérdőjelet hagynak maga után, ahogy múltját is jótékony köd borítja - hiába fedett fel belőle egynéhányat nekünk. Joggal érezhetjük azt is, hogy egy-egy történetszál a levegőben lóg és nem tud szerves része lenni a nagy egésznek - ilyen a megcsalt drogbáró esete, vagy Tonino Pettola és birkái. De igazán haragudni sem lehet rá ezek miatt, mert Sorrentino végig csodás atmoszférateremtő képességekről tesz bizonyságot, Jude Law pedig élete legjobb alakítását nyújtja, efelől kétség nincs.
Furcsaságokkal teli, szürreális, költői, enigmatikus, ellentmondásos, komikus, drámai, grandiózus első évaddal nyitott Az ifjú pápa. Hogy fejvakarást idézett elő, nem kétség, de legalább tette azt stílusosan és egyedien. Ami hiányosságok akadnak a narratívában, azt simán behozza egyéb szinteken. De hogy komolyan vehetem-e mindezt? Még mindig kétségek között vergődök, de lassan kezdek megbékélni az érzésekkel. Akár igen, akár nem, ezt az egyéniséget és öntörvényűséget tanítani kellene. Ez az öntörvényűség és egyéniség pedig - merem állítani - arra is felhatalmazza Sorrentino szériáját, hogy ne adjon egyértelmű válaszokat semmire. Ez így van rendjén. Azt hiszem...