A Michael Bay produceri felügyeletével futó hadihajós, posztapokaliptikus sorozat, Az utolsó remény (The Last Ship) odakint már az ötödik évadánál tart, a hazai nézők pedig a második szezont követhetik figyelemmel a VIASAT6-on kedd esténként, amelynek minőségi szinkronjáért az SDI Media Hungary felel. Nekik köszönhetően beszélgethettünk el a főbb szinkronhangokkal a sorozatról, a karaktereikről, a világjárvány koncepciójáról és sok másról is.
Mindenki egyért, egy mindenkiért
Az utolsó remény szinkronrendezője - mint a Flash - A Villám, a Supergirl és A holnap legendái esetében is - a mindig precíz és végletekig maximalista Aprics László, akiről munkatársai csakis szuperlatívuszokban hajlandóak beszélni és nem azért, mert ez munkaköri kötelességük lenne, hanem mert valóban ennyire tisztelik és becsülik. A Danny Green hadnagyot (Travis Van Winkle) megszólaltató Markovics Tamás például hálás érte, hogy miután évtizedekig kamaszkorú szerepeket osztottak rá, ezúttal egy komolyabb munkához kérték fel:
Hálás vagyok Aprics Lacinak, hogy kirángat abból a skatulyából, amibe az elmúlt 25 évben egy kicsit beleragadtam, hogy kamasz szerepeket osztanak rám, mert közel három évtizede hasonló karaktereket csinálok. Az évszámom sajnos egyre több, de a hangom igazán csak most kezdett el pár árnyalatnyit mélyülni. Végre! Hál istennek! Nagyon élvezem az így megnyíló új lehetőségeket! Remek, hogy Laci kihasználja a hangom mélyülését és nem erőlteti azokat a szerepeket, amik korban ugyan már nem illenek hozzám, de a hangom miatt még passzolnának. Most egy komoly katona vagyok, amit imádok!
Green esetében pedig valóban teljesült a magyar Barney Stinson kívánsága, ugyanis a karakter képében egy a munkája és a hazája iránt a végletekig elkötelezett, komoly és határozott katonát kapott, akiért Az utolsó remény 2. évadában számos fordulat miatt izgulhatnak a rajongók. Hasonlóan vélekedik a szinkronrendező döntéseiről Kálid Artúr is, aki leggyakrabban Will Smith, Denzel Washington és Jamie Foxx képében szól hozzánk, ám ezúttal egy olyan határozott figurával kellett dolgoznia, aki szörnyű múltja miatt mindennél előrébb tartja a hivatását. Artúr szerint Aprics nem azért kérte fel őt, mert színes bőrű az eredeti színész (Charles Parnell), hanem pontosan a karakter, Jeter jelleme miatt:
Aprics Lászlót a szakma egyik nagymesterének tartom. Ha meghallod, hogy ő készítette a szinkront, akkor minőségre számíthatsz. Hatalmas megtisztelés vele dolgozni. Sűrűn találnak meg színes bőrű karakterekkel engem, ez most is így volt, de Laci egyáltalán nem sztereotip módon oszt szerepet. Előszeretettel kísérletezik és megvan a megfelelő rálátása, önkritikája hozzá - mint a Feketelistánál, ahol egy koromnál sokkal idősebb karaktert bízott rám és végül neki lett igaza. Általában akkor hív, ha határozott, kemény karakterekről van szó, Az utolsó reménynél is ez a helyzet. Egy katonatiszt vagyok az amerikai hadseregnél, aki rengeteg vezényszóval dolgozik, de nagyon ritkán ismerjük meg a személyes oldalát. Katona, aki parancsot teljesít és ad, így valószínűleg valamiféle férfias határozottság van a hangomban és ezért gondolt rám. Igyekszem ennek megfelelni, keresve azokat a réseket, ahol a saját személyiségem betüremkedhet, ahol az egyéb rétegeit is fel tudjuk fejteni.
Széles Tamás hangjával nemrég még A kis kedvencek titkos életében találkozhattunk a mozikban, miközben a televíziókban a sorozat főszereplőjét, Tom Chandler kapitányt (Eric Dane) szólaltatta meg a rá jellemző profizmussal. Ben Affleck magyar hangja szintén örül, hogy Aprics rá osztotta a szerepet, de a vele való munka mellett egy másik fontos ok is közrejátszik ebben, amely már inkább a sorozat témájához kapcsolódik, mintsem a szinkronrendezőhöz:
Aprics Laci rám osztotta a szerepet, aminek nagyon örültem, mert a hajózás, a haditengerészet rajongója vagyok. Fiatalabb koromban rabja voltam a tengeralattjáróknak. Rengeteget olvastam róluk, foglalkoztam velük, gyűjtöttem is hozzájuk kapcsolódó tárgyakat, így vonzódom az ilyen témájú filmekhez is. Ebben a műfajban számomra az etalon a Das Boot és amikor kb. 10 évvel ezelőtt azt szinkronizáltam, akkora megtiszteltetésnek tartottam, hogy nem is voltam hajlandó pénzt elfogadni érte. A felszíni hajózáshoz viszont nem nagyon értek, inkább a tengeralattjárók nőttek a szívemhez.
Az általunk nagyra becsült művész nem rejtette véka alá a karakteréről alkotott véleményét sem, amit részletesen ki is fejtett azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy milyen kép alakult ki benne a kapitányról az eddigi részek felvétele alatt:
Nekem a figura egy kicsit sematikusnak tűnik. Egy amerikai álom. Nagyon kigyúrt, nagyon kemény. Túl kigyúrt, túl kemény. Én szeretem, ha egy kicsit emberibb a karakter. A Das Boot esetében a német tengeralattjárósok elképesztő, hogy mit álltak ki a víz alatt, milyen életet éltek, milyen körülmények között tették a dolgukat. Mégis kialakult közöttük egyfajta bajtársiasság, és közben képesek voltak emberek maradni. Pont attól volt zseniális a film. Ezt hiányolom a kapitányból. Ott van mellette az első tisztje, akivel vannak személyesebb hangvételű beszélgetéseik, meg persze bemutatják párszor, hogy vannak érzelmei, de az az igazi emberi viszony nincs meg. Ezt inkább valamiféle szentimentalizmussal helyettesítik. Nekem túl élére vasalt a fickó. De ez bizonyára a rendező elképzelése.
Ha eljő a világvége
Interjúalanyainkat előszeretettel faggattuk Az utolsó remény koncepciójáról, a kormányokat megdöntő, a világ népességét megtizedelő vírusfertőzésről, katasztrófáról is. Vajon mit gondolnak erről különböző korú, habitusú, jellemmel rendelkező színészek? Markovics Tamás például lelkesen közelít a témához:
Imádom az ilyen filmeket. Amikor én voltam kamasz, volt a Vírus c. film Dustin Hoffmannal, az máig az egyik kedvencem. Láttunk már példát rá, hogy voltak ilyen vírusok a Földön, tehát akár valósággá is válhat a sorozat témája. Ott van a The Division videojáték is, amelyben a terroristák a pénzt fertőzik meg. Az folyamatosan gazdát cserél és meg is van a világkatasztrófa. Akár realitás is lehet. Bármennyire nevetségesen hangzik, a chemtrailnek is megvan a lehetősége. Idén nyáron, mikor a Velencei-tavon napoztam és elment felettem egy repülőgép csíkot húzva maga után mondtam magamban: akár valamilyen méreg is lehetne. Nem tudni, hogy a háttérhatalmak mit ügyködnek. Nem is vennénk észre bármi történne, csak ha már késő. Jobb nem is belegondolni.
Széles Tamás már egy kicsit visszafogottabban áll hozzá a sorozat alapfeltevéséhez, ugyanakkor sok dologban megegyezik a véleménye a névrokonáéval:
Rettentően érdekel, hogy mit csinál egy túlélőcsapat, miképpen vészelik át a katasztrófát. A sorozat tulajdonképpen ugyanezen a sémán alapul. Nagyon érdekes az, hogy elszigetelve a világtól túlélnek valamit és aztán fel kell deríteniük azt, hogy mi történt, hogyan lehet kikeveredni belőle. Nagyon érdekes és abszolút hihető. A 2012-t és a hasonló témájú filmeket szeretem. Megborzongok rajtuk, hiszen sok minden van a világon, ami ezeket előrevetítheti. Az ember ilyenkor szembesül a saját félelmeivel, hiszen bármikor bármi történhet velünk és csak reménykedhetünk a politikusok vélt vagy valós józan eszében. Amit a sorozat bemutat, az bármikor a valóságban is megtörténhet. Most például riogatnak minket a Zika-vírussal és hogy a globális felmelegedés következtében milyen virológiai mutációk jönnek létre, az olvadó Antarktiszból mik szabadulhatnak fel. Itt lebeg felettünk Damoklész kardja.
A bűbájos és - Penélope Cruz, Maggie Gyllenhaal, valamint Marisa Tomei szinkronizálása miatt is - imádnivaló Németh Borbála (szerepe szerint Alisha Grandersohn) egy anya szemszögéből közelítette meg a dolgot, kiegészítve egy olyan tanulsággal, amelyet az élőhalottak rajongói bizonyára cáfolnának:
Mivel kisgyerekem van, remélem, hogy ez abszolút csak filmekben fordul elő. Hollywood ontja ezeket! Vagy megfertőződünk és meghalunk, vagy zombikká válunk, tehát valamilyen formában mindenképpen meghalunk: Wayward Pines, The Walking Dead és mindenfajta őrület, van rá bőven példa.
Természetesen Kálid Artúrnak ezúttal is határozott véleménye volt, ő a Földünk megóvásában látja egy posztapokaliptikus világ megelőzését:
Szeretem az olyan típusú alkotásokat, amik nem feltétlenül a jelen valóságunkat ábrázolják. Nagyon sokszor kiderül, hogy vagy az élet előzi meg a filmkészítőket, vagy a filmkészítők az életet. Személy szerint azt gondolom, hogy ne legyünk annyira nagyképűek és büszkék, hogy mivel mi Közép-Európában élünk, ezért itt semmi nem történhet és távol van tőlünk a Zika-vírus, az Ebola és a többi, mert bármikor bármi megtörténhet. Akár még itt Magyarországon is elszabadulhat valamiféle vírus. Az ilyen filmekkel és sorozatokkal a saját szorongásainkat dolgozzuk fel, de teljesen megnyugodni soha nem szabad. Jó, hogyha vigyázunk a bolygónkra.
A sorozat kapcsán tehát több következtetést is levonhatunk: ha Aprics László a szinkronrendező, akkor minőséget kapunk, továbbá olyan figyelemmel érdemes követni minden egyes epizód alakulását, hogy az abban látottak a legrosszabb esetben akár a mi életünkben is megismétlődhetnek. Öröm az ürömben, hogy remélhetőleg akkor is lesz majd egy Kálid Artúrunk, egy Markovics Tamásunk, egy Széles Tamásunk és egy Németh Borbálánk, akik bársonyos orgánumukkal elviselhetőbbé teszik a katasztrófát.
Az utolsó remény kedd esténként, dupla epizóddal látható a VIASAT6-on.