A Videodrome veszélyes cucc. Veszélyes még így, sok év múltával is, mert legyen az ember bármennyire is edzett a filmek terén, van valami David Cronenberg korai filmjeiben, ami bárkit meg tud lepni. Meg tud lepni azzal a szenvtelenséggel, azzal a hideg-rideg látásmóddal, amivel az erőszakot, az embert, az egyes emberek filozófiáját ábrázolja.
A Videodrome pedig egy olyan erőteljes vízió, amely a rendező filmográfiájában abszolút kiemelkedő helyet foglal el.
Az egész egy televízióadással kezdődött, amit Max (James Woods) és hű "kalóza", Harlan (Peter Dvorsky) befogott. Max a 83-as csatorna igazgatója, csatornája pedig arra szakosodott, hogy mindenféle trash-t sugározzon az arra vevő nézőknek. Nem kell, hogy klasszikus értelemben vett tartalommal szolgáljon, ha kellő mennyiségű szexet és erőszakot tartalmaz, akkor már megéri a pénzét.
Amikor véletlenül rábukkannak egy jelenetre, melyben egy embert éppen kínoznak, Max szeme felcsillan, mondván a jövő éppen ez. Meglátja benne a potenciált, szinte látja lelki szemei előtt a nézettséget, a pénzt. Az adás az ún. Videodrome-on látható - mint később megtudja -, funkcióját tekintve nem tűnik többnek, mint ami kilátszik belőle, a mögöttes érdekeltségek viszont már annál homályosabbak. Max azon van, hogy felderítse a sugárzás forrását, hogy megkösse azt az alkut, mely számára jelen helyzetben mindennél fontosabb, ám minél mélyebbre ás az ügyben, annál ijesztőbb dolgokkal kénytelen szembenézni.
Ahogyan azt már Cronenberg legutóbbi filmjéről, A jövő bűneiről szóló kritikámban írtam, a rendező nem feltétlen minden esetben a perfektül központozott, tankönyvbeillő történetmesélői technikájáról híres. Inkább az ötlet maga az, ami viszi a prímet, ami köré fodrozódnak a hagymázas víziók - ez az, ami igazán különlegessé teszi az eredményt. A Videodrome esetében is kijelenthető, hogy volt egy egészen elképesztő ötlet, ami már alapból magában foglal rengeteg mindent. Annak az ötlete, hogy a televízió egyre inkább szerves része lesz a befogadónak. Ehhez hozzácsatolódik, hogy a fogyasztott tartalomnak a fogyasztás mennyiségével egyenes arányban egyre mélyebbre kell ásnia a szennyben, egészen addig a pontig, amikor a valóság az illúziótól megkülönböztethetetlenné válik. Max egyre inkább rabjává válik az általa fogyasztott erőszakos tartalmaknak, mígnem egy két lábon járó idegroncs nem lesz.
Tegyük hozzá azt, hogy ezek az említett ötletek nem csupán átvitt értelemben értendők, hanem vizuálisan is ugyanúgy manifesztálódnak. És itt jön a képbe Cronenberg zsenije. Ő, ha a vizualitásról beszélünk, akkor mindig képes valami sajátosan borzasztó, rémisztő és nyomasztó ötlettel előállni, amit nehezen feledünk. Hasból előhúzott pisztoly? Kazetta, melynek húsállaga van és lélegzik? Televízióból kinyújtott kéz? Ezek a képek, melyek ezekhez az ötletekhez társulnak, már önmagában lenyűgözőek és rémálmot generálók. Nem hiába, Rick Baker maszkmester keze munkáját dicsérik, Cronenberggel együtt pedig olyan látványt kreáltak, ami bármily fantasztikus, valahogy mégis... nos, húsbavágó és eleven.
Másfél órás csupán a Videodrome, de annál töményebb, annál ijesztőbb és annál megfoghatatlanabb. Pedig a nyitány maga kellően racionális, kellően valószerű. Max, a maga célratörő magatartásával és egójával kellően ismerős lehet, vagy legalábbis könnyen elképzelhető az ilyen alakok létezése. Ő maga a Videodrome-ban is csak az üzletet látja, de ahogy nézi, úgy kapja el a gépszíj. A film pedig ezzel párhuzamosan kezdi el kihúzni hőse és a néző alól a talajt, kezdi a valósággal való kapcsolatát elveszíteni és kontaktusba lépni valamivel, ami picit túlmutat a valóságon. Hiába minden figyelmeztetés, hiába az óvaintés és a célzás arra, hogy van, ami nem való a publikumnak, Max ettől nem hatódik meg.
Cronenberg horrorja a bennünk élő szadistát hivatott megcélozni és finoman utal arra, hogy kicsit mind élvezzük nézni a képernyőről ránk ömlő szenvedést és borzalmat (most még inkább, mint annak idején, hiszen annyi csatornát megnyitottak már, amelyen kontroll nélkül folyik ki a poshadt víz). Cronenberg filmje az én értelmezésem szerint azt próbálja megmutatni, hogy milyen mélyre vezet a nyúlüreg, hogy milyen rétegei vannak a tartalomfogyasztásnak, valamint hogy abban a gyorsan változó, modern világban, melyben készült a film, milyen szélsőséges kölcsönhatásba lép technika és ember. A valóság és illúzió hat egymásra, hat a befogadóra, az pedig visszaköszön a másik oldalon is.
Olyan ez a film, mint egy rémálom. Egy olyan rémálom, amit Max is átél a filmben. Nem lehet igazán megfogni, nem lehet elcsípni, egyszer benne vagy, majd felébredsz, pár pillanat múlva pedig újra visszatérsz ugyanoda és képtelen vagy szabadulni. Az egyik legkülönlegesebb horrorfilmélmény, mert víziója kilátástalannak hat és egyedinek, színészei pedig asszisztálnak ehhez az érzéketlen, rideg világhoz. James Woods bár a főhőst játssza, nem kifejezett hőstípus, inkább egy enyhén antipatikus figura, aki rossz lóra tett. Woods ugyan megmutatja valamelyest a humánumot is benne, de nem tipikusan az a karakter, akit az ember a szívébe zár (viszont a színész egészen magnetikus és ördögien karizmatikus a szerepben). Debbie Harry és az ő által alakított Nicki Brand viszont rajta is túltesz. Érzelmektől mentes arcjátéka nyugtalanító, minden melegséget nélkülöző megjelenése és furcsán metsző tekintete emlékezetes.
A Videodrome megjelenésekor megbukott a mozipénztáraknál, viszont a későbbiek során mind a filmkritikusok, mind pedig a filmrajongók felfedezték maguknak és klasszikusi piedesztálra emelték. Cronenberg első igazi klasszikusa és mesterműve ez, amit két filmmel később, '86-ban A légy című művel tudott először megismételni.