Biztos mindenki tud olyan filmeket mondani, amiket ugyan nagyon nem kellett volna, de mégis gyerekként látott először. Számomra egy ilyen élmény volt A légy, amiről egész egyszerűen nem tudtam elkapcsolni kissrácként, hiába éreztem, hogy nagy valószínűséggel nem én vagyok a célközönség. David Cronenberg groteszk sci-fijének erejét azonban mi sem mutatja jobban, minthogy ami 1986-ban egy felkavaróan explicit trauma volt, az ma, 35 évvel később nem csak a látvány tekintetében, de drámájában is oly módon működik, amihez fogható azóta se nagyon hagyta el Hollywood kapuit.
Nem kizárt, hogy A légy elültetett valamit bennem, mert hasonló - és nem túlzok a szóhasználattal - sokkhatás ért akkor is, amikor először lapozgattam Franz Kafka Az átváltozását. Cronenberg sci-fije pedig, ha nem is közvetlenül, de abszolút értelmezhető a cseh író páratlanul nyomasztó regényének átdolgozásaként. Az alapszituáció amennyire távolinak és elképzelhetetlennek tűnik még 2021-ben is, épp annyira egyszerű: Seth Brundle (Jeff Goldblum) egy visszahúzódó feltaláló, aki életének szinte minden idejét egy olyan találmány tökéletesítésére áldozza, ami nem pusztán az emberi közlekedést, de azzal együtt a mindennapi életünket is megváltoztathatja. A magányától terhes férfi ugyanis egy teleportálófülke megalkotását vette a fejébe, ami aztán kifejezetten bíztató eredményeket is hoz, a végső teszthez azonban elengedhetetlen, hogy egy emberi létforma is épségben helyet változtasson. A berendezés molekuláris szinten bontja szét az alanyokat A pontban, majd építi fel újra őket B pontban - azt pedig mondani sem kell, hogy beláthatatlan következményei lennének annak, ha a lebontás pillanatában két létforma tartózkodna a fülkében. Nem is kell nagyobbra gondolnunk mint egy gyanútlan, kósza légyre…
Úgy érzem, alapvetően két féle filmklasszikus létezik: az első kategóriába tartoznak azok a darabok, amiknek a filmesztétikai vívmányai, vagy épp a zsánerre, esetleg a komplett iparra gyakorolt hatásuk megkérdőjelezhetetlen. Ám ha az ember mai szemmel, különösebb átszellemülés nélkül ül le eléjük, akkor az élmény már nem tudja tartani a lépést a mai, alaposan megváltozott ingerküszöbbel és sztenderdekkel. A másik csoportba tartoznak viszont azok az alkotások, melyeken nem, vagy csak alig-alig fogott az idő vasfoga, erejük és hatásuk pedig az újabb generáció nézőit is meg tudják győzni. Jeff Goldblum felkavaró átváltozása részemről nem kérdés, hogy utóbbi kategóriát erősíti, egyúttal David Cronenberg legkiválóbb és legteljesebb rendezéséről is beszélünk. Ha már klasszikusok: A légy nem csak a kafkai értelmezés mentén, de gyakorlatában is egy feldolgozás, hiszen Cronenberg Kurt Neumann 1958-as, azonos című sci-fi horrorjához nyúlt vissza, s tette mindezt kitűnő érzékkel.
A légy nem többet, mindösszesen egy darab Oscart tudott bezsebelni a maga idejében, ám ez a Legjobb sminkért járó díjacska egy olyan vívmányért járt, aminek hála nyugodt szívvel titulálhatjuk Cronenberg filmjét minden idők egyik legfelkavaróbb horrorjának. Őszintén ledöbbentem azon, hogy az 1982-es A dologhoz hasonlóan nem csak, hogy jól tartja magát ez a film vizuálisan, de a gyomorforgató, sokszor zavarba ejtően explicit képei annyira igazinak hatnak, amihez hasonlót ma egész egyszerűen már nem láthatunk Hollywoodtól. A practical effektek aranykorának köszönhetjük, hogy A légyről ma már nem egy értékelendő, de mégiscsak röhejes kis próbálkozásként, hanem egy olyan felkavaró élményként tudunk beszélni, ahol sokszor tényleg szerencsésebb nem nézni, mi is történik a képernyőn. Elvégre is, a film legnagyobb dobása az, ahogyan egy ember a szemünk láttára, fokozatosan valami egészen förmedvényes hibriddé alakul át, Cronenberg pedig nem félt premier plánban megmutatni ennek az átváltozásnak a leggusztustalanabb pillanatait sem. Elképzelhető viszont, hogy valakinek a leeső körmök, lerohadó fülek, elsorvadó fogak vagy épp a bőrt alulról szétfeszítő, daganatként terjedő sejtek látványa önmagában nem lenne elég, így A légy egyik legkiválóbb húzása volt, hogy a magába zárkózó Seth nem egyedül megy végig a transzformáción.
Az újságíróból múzsává avanzsált Veronica (Geena Davis) figurája megtestesíti mindazon reakciókat, amiket maga a néző is átélne egy ilyen helyzetben. Nem egy túlzottan merész ötlet ez, ám mégis elmondhatatlanul nagy szerepe van a nő jelenlétének abban, hogy a film által folyamatosan egyre feljebb tekert sokkhatás kellően működhessen. Pedig Cronenberg rendezése talán ezen a ponton öregedett a legrosszabbul, egyfelől Seth és Veronica kapcsolatának kibontására, ha még idő lett is volna, a film mégsem gazdálkodott azzal megfelelően. Túl gyorsan, és túl nagy kihagyásokkal történnek a dolgok, olykor pedig a nő valódi szándékai is indokolatlanul ködösek, emellett pedig Geena Davis játéka - néhány jelenetet leszámítva - nem tudott felnőni Goldblum egyébként zseniális performanszához. Úgy érzem, a romantikus szál az, ami ha egyedüliként is, de erőteljesen fogja vissza Cronenberg filmjét a tökéletességtől. Nagy szerencse azonban, hogy a dramaturgia, vagy épp a cselekmény hatásfoka nem a szerelmi szál dinamikáján, hanem egyetlen parádésan megírt, és legalább annyira remekül vászonra vitt karakteren múlott.
Mit sem érne Seth ijesztően jól öregedő átalakulása, ha a film nem tudta volna érzelmi síkon is árnyalni a történéseket. A magának való, munkájába menekülő tudósfigura abszolút nem nevezhető az izgalmasabb archetípusok egyikének, A légy pedig, ha nagyon szigorúan nézzük, nem is igazán próbál meg több dimenziót adni Seth karakterének. Ha A légy ma készülne el, akkor nagy eséllyel egy allegorikus, esetenként talán "túlművészkedett" egzisztenciális dráma lenne belőle, ahol a cselekmény alárendeltje lesz a főhősnek. Cronenberg ezzel szemben igenis az átváltozást és annak folyamatát tette meg a film legfontosabb elemének, Seth figurája pedig épp annyi teret kap, hogy érzelmileg is invesztálódni tudjunk a cselekménybe. Egy nagyon kényes egyensúlyt tart tökéletes szintben A légy, mely ugyan drámaként is értelmezhető (sőt!), de egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy ez bizony egy klasszikus, hamisítatlan horrorfilm, méghozzá az okosabb fajtából. Cronenberg rendezésének talán legnagyobb zsenije, hogy a mai, képregényfilmek dominálta piacon is parádésan állna helyt, hiszen egy vérbeli antagonista születésének vagyunk a szemtanúi, aki ugyan teljesen elveszíti önmagát, az irányába táplált empátiánk mégis az utolsó pillanatig érvényben marad.
Jeff Goldblum relatíve kis szövegkönyvvel a kezében kellett, hogy mélységgel és emberséggel töltse meg az alapvetően zárkózott karakterét - ezt pedig, a legkisebb nüánszokra is odafigyelő alakításával hibátlanul tette meg. Seth számos, egymástól nagyban eltérő fázison esik át a transzformáció során, melyekhez Goldblumnak nem csak küllemében, de habitusában, hangjátékával és metakommunikációjával is alkalmazkodnia kellett. Egyszerre ösztönös és tudatos, amit a képernyőn látunk tőle: felfoghatatlan színészi teljesítmény, hogy egy küllemében a felismerhetetlenségig deformálódó figura mögött végig tökéletesen érezni az embert, aki a groteszk maszk alatt megbújik. Ahogy egyre markánsabban megjelennek az állati jellemzők Seth viselkedésében, úgy változik Goldblum játéka is, ami talán a "rovarpolitikus"-monológ zavarosságában ér a csúcsra. A karakter leépülését egyfajta kiteljesedésként is fel lehet fogni (már csak azért is, mert hiszen egy egyedfejlődést láthatunk), ami aztán egy remekül felépített, tökéletesen időzített inzerttel válik teljessé - egyúttal ér körbe mind a cselekmény, mind Seth vágya.
A légy fináléja nem kérdés, hogy az egyik legmerészebb és meghökkentőbb, amit a zsáneren belül láthattunk: nincs happy end, nincs jól megszokott lelki feloldozás, hanem a film drámai csúcspontját követően azonnal elvágják a képet, s felvillan a stáblista - Howard Shore néhol nyugtalanító, néhol pedig kellően intenzív dallamai pedig még mindig ott csengenek a fülünkben. Mesteri lezárása ez egy vélhetően kortalan mesterműnek, ami egyszerre a sci-fi és horror műfajok megkerülhetetlen alkotása, Jeff Goldblum talán legerősebb alakításával az élen. Megrázó, de közel kihagyhatatlan élmény David Cronenberg filmje mindmáig.