Hirdetés

A jövő bűnei - Kritika

|

Az evolúció következő lépése.

Hirdetés

David Cronenberg, miután a legutóbbi alkotásaiban próbált új utakat keresni, kicsit visszatért a testhorroros gyökereihez. A jövő bűnei (Crimes of the Future) középpontjában ugyanis ismételten az emberi test és annak elváltozásai állnak. A hetven feletti kanadai mester kézjegye pedig még mindig összehasonlíthatatlanul jelen tud lenni. 

Hirdetés

A film Saul Tenserről (Viggo Mortensen) szól. Saul rejtélyes, meg nem magyarázott módon képes arra, hogy újabb és újabb belső szerveket "növesszen", melyeket azonban partnerével és szeretőjével Caprice-szel (Lea Seydoux) közönség előtt eltávolíttat. Mintegy show-műsor keretén belül, a közönség nagy ámulatára. Saul hírhedt figurának számít, nevét underground körökben ismerik leginkább, mindenki áhítattal beszél róla és vele, lenyűgözőnek tartják azt, amit csinál. Mindeközben a világ, az emberiség szintén változásnak indult. A testi elváltozások így vagy úgy, de lassan az egész világot érintik, Saul-lal pedig felveszi a kapcsolatot egy kéttagú szervezet (Kristen Stewart és Don McKellar), mely az újonnan létrejött szerveket szeretné regisztrálni, egy másik csoport pedig azt vallja, hogy a jövőt saját szintetikus szemetünknek a megemésztése jelenti. 

Cronenberg legújabb filmjének a története már-már elhanyagolható, a klasszikus forgatókönyvírási struktúrát nézve. Negyvenhetedik percben ránézve az órámra megállapítottam, hogy a sztori még mindig ugyanott tart, nem nagyon megy sehova. Cronenberg sokat magyaráz, hogy mi hogyan működik, mi történik, mit látunk, sokat hallunk ötletekről a karakterektől, evolúcióról, testről és annak mibenlétéről, performanszról. A rendező tehát - ahogyan több más cikk is ezt kihangsúlyozza - inkább ötletelget és lamentál, mintsem történetet mesél. Ez azonban nem újdonság tőle, hiszen például egyik leghíresebb és legikonikusabb filmje, a Videodrome sem a szerkezetről volt híres, hanem arról, hogy milyen vad, pokoli ötleteket vonultat fel, milyen gondolatokat kommunikál testről és médiáról és miken hurcolja keresztül főszereplőit. És az igazság az, hogy bár ez feltűnik A jövő bűneiben, az összképet nézve zavarni egyáltalán nem zavart. 

A film fémes-barnás, színek tarkaságát erodáló képi világa és díszletei (amelyek hol a lepusztultságot hangsúlyozzák, hol pedig a technológia vívmányait, mind például a szereplők által is mélységesen csodált sebészeti ágy) összhangban vannak azzal a kilátástalansággal és látszólagos kiúttalansággal, amely jellemzi a történet egyik fő gondolatiságát. Jóval kifinomultabb, mondhatni a maga módján szebb, letisztultabb külcsínnel rendelkezik, mint annak idején a Videodrome. És örömteli az is, hogy végre egy szép, igényes vizuális kiállású filmet rakott le az asztalra Cronenberg - az elsőt, mióta elkezdett digitálisra forgatni (Douglas Koch munkáját is dicséri mindez). 

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


Ami igazán lenyűgöző az az, ahogyan a rendező egyfajta pimasz precizitással vázolja fel ezt a világot és ad hangot ötleteinek, gondolatainak. Ezek az ötletek pedig érintik nem csupán azt, hogy mi történik az emberi testtel, de hogy ezek az elváltozások jelenthetnek-e esetleg egy lehetséges, élhető jövőképet-e számunkra. Természetesen a konklúzió és bármelyik felvetett opció sem mondható túl optimistának és derűlátónak, de maga a problémafelvetés és a gondolatmenet izgalmas, érdekes és bőven ad okot arra, hogy az ember elgondolkozzon környező világán. Mindemellett a már sokszor látott motívumok is újra teret kapnak a filmben. Úgy, mint a szexualitás és annak több vállfaja.

A sebészet az új szex.

- mondja egy ponton a Kristen Stewart által megformált Timlin. És valóban, a film a Videodrome  erőszakos-agresszív, szadomazo képsorai és a Karambol roncsolt fém által gerjesztett vágyképei után ismét új dimenzióit vizsgálja a testiségnek, illetve az azokból fakadó örömöknek. Ez a vonal inkább mellékmotívumként húzódik végig, nem feltétlen nevezhető kulcsfontosságúnak, de a rendező kedvelői, rajongói egészen bizonyosan örömmel fedezik fel ezt a visszatérő szerzői mániát. És, hozzátenném, tagadhatatlan az is, hogy az ezáltal generált képsorok egyike, melyben Lea Seydoux anyaszült meztelenül fekszik az Alien-filmek dizájnját idéző sebészasztalon, miközben Viggo Mortensen "matat" rajta, zavarbaejtően erotikus és húsbavágóan érzéki. 

Ezek ellenére sem válik szerzői önismétléssé a film, mert míg a Videodrome esetében a televíziós fogyasztói igények, az ingerküszöb kitolódásának szolgálatába állította a testhorrorként aposztrofált brutalitásokat, addig itt már az evolúció fénytörésében böngészi, vizslatja, bontja elemeire a testet. Miközben egy olyan társadalmat mutat be, melyben a test nem csupán az a húsdarab, melyben élünk és amely vagyunk, hanem egy konstans átalakítható, formálható, gyúrható valami. Cronenberg itt az extremitásig tolja a ma is tapasztalt testi önkifejezést. Az ezzel járó melankolikus, keserűséggel párosuló sötétlő világkép persze megmaradt, épp csak a cinizmus helyét átvette valami más: egy furcsa, elbaszottul pislákoló reménysugár jelenléte, amelyet nem akarunk észrevenni. Ahogyan a film anarchista, furcsa, sokáig meg nem magyarázott csokiszeletet fogyasztó szereplői, úgy a rendező is ad egy támpontot, hogy hová fejlődhet az ember és mi lehet a lehetséges jövő. A megoldás pedig nem éppen a legörömtelibb. Viszont, legalább valami. 

Ami a színészeket illeti, a főszereplő triumvirátus láthatóan örömét leli benne, hogy egy ilyen excentrikus, markáns kézjeggyel rendelkező rendező keze alá dolgozhat (és biztosra veszem, hogy fordítva is így van). Viggo Mortensen sokat próbált Cronenberg-veteránként rója a sötét utcákat eltakart arccal, fuldokolva, krákogva, egyszerre testesítve meg a nem kívánt Messiást és emlékeztetve egy halálangyalra. Jelenléte szuggesztív, csendes és feszült. Partnere Lea Seydoux szintén remek, finoman erotikus megjelenéssel bír, miközben távolról sem kirakatként került a filmbe, míg Kristen Stewart (Pattinson után végre őt is megnyerte egy filmre a kanadai rendező) ideges, kiszámíthatatlan és furcsa viselkedése, beszédmodora első pillantásra igazolja azt (sokadszorra), hogy nem egy hétköznapi színészjelenséggel van dolgunk. 

Összességében egy kivételes víziójú, ötleteiben és gondolatiságában hol lenyűgöző, hol elborzasztó és izgalmas filmet kaptunk Cronenbergtől, amely történetmesélésben nem jeleskedik, ahogyan azok is csalódnak majd, akik esetleg kifinomult, kellően kidomborított karakterdrámát várnának. Ez utóbbit azonban előbbi szépen tudja kompenzálni, az elborzasztó, nyers képsorok pedig ha nem is érik el azt a hatást, amelyet szerte-széjjel nyilatkoztak az alkotók a sajtóban, azért kellően kapargathatják a felkészületlen nézők ingerküszöbét. Még akkor is, ha a film érezhetően nem a sokkhatásra játszik. Akik pedig eleve látták az összes Cronenberg-filmet, azokat túl sok trauma ebből a szempontból nem is érheti.

Crimes of the Future

Kinek Ajánljuk
  • Azoknak, akik rajonganak Cronenberg korábbi filmjeiért.
  • Akik bírják az explicitebb képsorokat.
  • Akik szeretik, ha egy film tele van izgalmas ötlettel és gondolattal.
Kinek Nem
  • Akik nem szeretik ha a sztori háttérbe szorul és nem halad előre.
  • Gyengébb idegzetű nézőknek.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.