A mexikói származású direktorról már első ránézésre lerí, hogy egy ölelni való, szőrös mackó bőrébe bújt gyerek, aki megállás nélkül csak rajong és rajong. Mesékért, szörnyekről szóló históriákért, kiváltképp olyan szörnyekről szóló történetekért, amelyek szimpatizálnak ezekkel a lényekkel és amelyekben láthatjuk őket akár szerelembe esni is.
Guillermo Del Toro filmrendező először 1993-ban hívta fel magára a figyelmet a Cronos című filmjével, majd miután elkészítette az Ördöggerincet, Hollywood megnyitotta előtte kapuit, hogy aztán egy igencsak fájó tapasztalásként funkcionáló debütáló mozi (Mimic - A júdás faj) után kicsit leverje magáról az útiport és elkezdjen ténylegesen olyan filmeket gyártani, amelyek az ő szája íze szerint készülnek. Jött egy Penge 2, melyben minden idők egyik legdögösebb akció-horror hibridjét üdvözölhettük, egy A faun labirintusa, melyben gyökereihez tért vissza és amely dögösség helyett a fájdalmas szépségre, meseiségre helyezte a hangsúlyt. De ugyanígy élvezhettük Hellboy-filmjeit is, kiváltképp a második részt, mely az első filmmel ellenben már sokkal inkább érződött egy személyes, kompromisszumoktól mentes alkotásnak. Most pedig, hogy a Tűzgyűrűben összeeresztett óriás robotokat és óriás szörnyeket, majd a Bíborhegyben egy gótikus szerelmes filmet ötvözött kísértethorrorral, ismét mintha visszanyúlna kicsit A faun labirintusa költőiségéhez és ahhoz, amit többször érintett már, de leginkább a Hellboy 2-ben pedzegette: milyen az, ha egy "szörny" és egy ember egymásba szeret. Lehet-e így élni? Elfogadó-e egyáltalán velük szemben a társadalom?
A víz képes felvenni bárminek az alakját, amely éppen tartja azt és bár a víz akár gyengéd is tud lenni, emellett az egyik legerőteljesebb és legformálhatóbb erő az univerzumban. Ugyanilyen a szerelem is, nem? Nem számít a forma, melybe szerelmünket fektetjük, ugyanúgy megmarad, legyen az férfi, nő, vagy bármilyen élőlény.
- ezt maga Guillermo Del Toro nyilatkozta, és ha ezt elolvassuk, akkor egyből értjük a film címét, valamint nagyon jól szemlélteti azt, amit a rendező kitűzött célul maga elé. Filmje a szabad szerelem mellett teszi le a voksát, amiként azt tette több más filmje is. Ez az üzenet pedig ebben a mai, elharapózó indulatokkal teli világban különösképpen fontosnak bizonyulhat.
A történet, mely szerint a hatvanas évek Amerikájában, a hidegháború alatt egy néma takarítónő beleszeret egy kísérleti alanyként fogva tartott kopoltyús lénybe, még 2011-ben kezdte meg formálódását. Ekkor Daniel Kraus író (akivel Del Toro a Trollhunters című könyvsorozaton is együtt dolgozik) mesélte el rendezőnknek egy ötletét, mely még fiatalkorában ötlött eszébe (és amely megegyezik jelen tárgyalt film alapsztorijával), ennek hallatán pedig Del Torónak rögvest kigyúlt a villanykörte a fejében és egyből tudta: ebből neki filmet kell készítenie, hiszen pontosan ez volt az a történet, amit keresett és kutatott, amely tökéletesen illik hozzá. És tényleg, ha belegondolunk, testhezállóbb sztorit keresve sem találhatnánk számára. A projekt ekkor még értelemszerűen egy ideig gyerekcipőben topogott, de szép lassan egyre valósabb, nagyobb formát öltött. A mexikói geek mindeközben elkészítette a Bíborhegyet, illetve a Tűzgyűrűt, de mindig fordított egy kis időt arra, hogy foglalkozzon kicsit vadiúj szenvedélyprojektjével (melynek a forgatókönyvét Vanessa Taylorral közösen írta meg).
Az első fontosabb lépés a film megvalósításának érdekében 2014-ben történt, amikor Del Toro egy csapatnyi, saját maga által finanszírozott szobrásszal és grafikussal elment a Fox Searchlighthoz és szépen storyboardokkal és miegymással megtámogatva "elpitchelte" filmjét a stúdió vezetőinek - akik aztán nagyjából habozás nélkül rá is bólintottak a dologra. Innentől kezdve az ügy sínen volt, épp csak a "mikor", illetve a "kik-is-legyenek-a-főszereplők"-típusú kérdések merülhettek fel, mint megoldandó problémák.
Aki nagyjából képben van a rendező munkásságát illetően, annak ugye már alapból készpénznek bizonyulhatott az, hogy a kétéltű lény megformálására nem mást, mint kabalaszínészét, Doug Jones-t fogja felkérni. Így is lett, Doug Jones jött, ezzel pedig meg is lett a hatodik kollaborációjuk - nyugodtan kijelenthetjük, hogy párosuk legalább annyira összeszokott, mint Stané és Pané, vagy Tom és Jerryé. Del Toro maga így vélekedik állandó tettestársáról: "Húsz éve dolgozunk együtt és filmjeim legtöbb kulcsszerepét ő játszotta. Egyike azoknak a maszk mögött rémeket alakító embereknek, akit egyben teljes értékű drámai színészek. Sokszor ez a kettő külön jár, de Doug Jonesnak mindkettőből jutott. Fantasztikus színész ő akár van rajta maszk, akár nincs." - hát, azt hiszem ekkora dicséret után már nem is kell mondani semmit, Jones egészen biztosan lábujjhegyig pirult ezt hallván. Ez a húsz évnyi munka egyébként olyan filmeket eredményezett, mint a Mimic, a Hellboy I-II, A faun labirintusa, a Bíborhegy, majd most, A víz érintése. Emellett nem szabad elmennünk amellett sem, hogy a fickónak 160 színészi kreditje van az IMDB szerint, úgyhogy akkor sem nagyon tétlenkedik, amikor épp Del Toro nem hívja fel telefonon egy újabb elszállt ötletével. Na de koncentráljunk csak arra, milyen kihívásokkal kellett szembenéznie Jonesnak ebben a legújabb filmjében: "Nagyon, nagyon magányos, hiszen ő az utolsó példánya fajtájának. Soha nem volt még folyón kívül, így nem igazán érti, hol van épp és miért. Tesztelve van, mert a kormány fejébe vette, hogy felhasználják őt és hasznukra fordítják valamiként."
És itt jön a képbe Elisa, a néma takarítónő, aki felfedezi ezt a furcsa élőlényt és vonzódni kezd hozzá, ez a vonzalom pedig bizony kölcsönössé válik. "Kommunikációjuk túlmutat a szavakon, egészében a vizualitásra és érzelmekre, érzésekre alapozva. Mindkét karakter saját világán kívül van, de amikor együtt vannak, mindez eltűnik." - így Jones. Sally Hawkins, akit sokan a Hajrá, boldogság című Mike Leigh-filmből ismerhetnek (és amelyben érdekes módon egy elég szószátyár leányzót formált meg) játssza Elisát és a színésznő nyilatkozatából következtethetünk arra, hogy nem igazán esett nehezére elámulnia Doug Jones kétéltűjén. "Ez a kreatúra az egyik leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Megfelelően kellett reagálnom valakire, aki Elisa számára csábító és együttműködésükből fakadóan ez természetesen jön. Egyáltalán nem láttam Dougot; csak ez az elképesztő, rejtélyes lény állt előttem. Mások talán csak a szörnyet látnák, de Elisa teljesen mást, ez pedig nagyon szépen átjön."
A lény külsejét egyébként gondosan tervezték meg és csupán részben szereztek ihletet az alkotók a Jack Arnold-féle A fekete lagúna szörnyéből (mely alapvető inspirációként szolgált Del Toro számára). Shane Mahan, az egyik tervező beszélt arról, mi volt a céljuk alkotáskor, mit szerettek volna elérni: "Kezdettől fogva szemünk előtt lebegett az, hogy egy olyan vízi élőlényt alkossunk meg, amely már évszázadokkal ezelőtt létezett, és hogy olyan benyomást keltsen, mint egy tényleges tengeri lény a foszforeszkáló színekkel, amit egy trópusi halon látsz, de egy húsosabb formában."
Több hetes munkafolyamat volt az, mire elérték a végső formát. Del Toro olyat szeretett volna, ha létrehoznak olyat, aminek lelke van és el akarta hitetni, hogy ebbe a lénybe képes belehabarodni egy nő. Majd miután ennek megfelelően egy jóképű, snájdig kétéltűt próbált faragni belőle Mike Hill csókos szájakkal, kerek állkapoccsal, elkezdtek dolgozni a továbbiakon a szakemberek. További nehézségeket okozott az, hogy lévén ez egy Del Toro-film, nem egy szimpla mellékszereplő szörnyet kellett létrehozniuk, hanem a film egyik tényleges főszereplőt. Doug Joneson persze nem múlt, ő a kész öltözékbe ha nem is tudott egyből úgy belelépni, hogy teljes komfortja legyen, első pillantásra beleszeretett. Teljesen szűknek bizonyult és konkrétan fűző is segített abban, hogy ne tűnjön egy percre sem lazának és művinek a jelmez.
Jonesnak azonban nem kellett attól tartania, hogy minden egyes megmozdulása a lénynek az ő felelőssége lesz - akadnak a filmben bonyolultabb jelenetek, amelyekhez elengedhetetlen szükség volt egy digitális rásegítésnek. Itt Dennis Berardi segített, aki készített egy digitális dublőrt Doug Jones számára és azon volt, hogy a színész minden megmozdulását leutánozzák - így például a víz alatti jeleneteket is képesek voltak hitelesen elkészíteni gond nélkül. "Reményeink szerint a nézők nem fognak tudni különbséget tenni a digitális és a Doug Jones által megformált karakter között." - így Berardi. Nos, a filmet elnézve sikerrel jártak. Mind a rendező, mind a színészek, mind pedig a többi stábtag (köztük kiemelendő még az operatőr Dan Laustsen) elképesztő munkát végeztek, amelynek eredménye lett A víz érintése. Nem túlzás, hogy nyertünk vele, nem is keveset: az év egyik legszeretetreméltóbb alkotását, amelyet elnézve csak még inkább szerelembe esünk társunkba. Egy filmet, amely minden képkockájával képes elvarázsolni bennünket.
A film Sally Hawkinson és Doug Joneson kívül olyan színészeket is felvonultat, mint Michael Shannon, Octavia Spencer, Nick Searcy, valamint Richard Jenkins.