Egyre több hollywoodi rendező kezdi felismerni, hogy a közönség lassan, de biztosan belefárad a végeláthatatlan univerzumépítésekbe és a papírvékonyra klopfolt franchise-okba. Az egyik lehetséges, anyagi szempontból eddig legalábbis kedvező eredményeket produkáló kiutat ebből a retróhullám meglovagolása, a nosztalgiavonatra való felszállás jelentheti: például a Top Gun: Maverick alkotói valószínűleg maguk sem gondolták, hogy a nyolcvanas évekbeli kultfilm folytatásával globális szinten közel másfél milliárd dolláros kasszát fognak robbantani. A recept tehát több mint bevált, és tekintve, hogy az idei nyári moziszezon egyik első fecskéje, A kaszkadőr hasonló alapanyagokból dolgozik, aligha kell tartani attól, hogy Ryan Gosling akciózása elvérzik majd a pénztáraknál.
Colt Seavers (Ryan Gosling), a világhírű akciósztár, Tom Ryder (Aaron Taylor-Johnson) állandó dublőrje súlyos balesetet szenved egy veszélyes jelenet forgatása során. A sajnálatos esemény ráadásul nem csupán Colt karrierjét töri derékba, hanem bensőséges kapcsolatát is Jody Moreno (Emily Blunt) operatőrrel. Az időközben köddé vált férfira 18 hónap elteltével viszont újra rámosolyog a szerencse, amikor Gail Meyer (Hannah Waddingham) producer felkéri őt, legyen ismét Tom kaszkadőre Jody első rendezésében, a Metálvihar című blockbusterben. Egykori szerelme azonban meglepetten és hűvösen fogadja őt a forgatáson, amitől Colt gyanút fog. Mint kiderül, korántsem alaptalanul: Gail valójában azért hívatta őt Ausztráliába, mert a kétes ügyekbe keveredett Tom napok óta nem ad életjelet magáról, és egy olyan emberre akarta bízni a filmsztár előkerítését, aki kellően észrevétlen. A kaszkadőr vonakodva ugyan, de vállalja a feladatot, ám hamarosan minden akciófilmes bonyodalomnál nagyobb slamasztikában találja magát.
Aki kicsit is követi az Oscar-díjátadókról szóló híreket, az jó eséllyel nem most hall először az Amerikai Filmakadémia és a kaszkadőrök között kirobbant vitáról, minek keretében a halállal folyamatosan farkasszemet néző szakemberek saját kategóriát, nemes egyszerűséggel tehát némi elismerést követeltek maguknak az évről évre megrendezésre kerülő, még mindig nagy presztízsű gálán. Aligha lehetne hát aktuálisabb a karrierjét szintén félelmet nem ismerő dublőrként kezdő David Leitch legújabb rendezése, amely azzal, hogy szenvedélyes ódát zeng a szakmáról, a lehető legtöbb ember figyelmét igyekszik felhívni az említett problémára. Olyan blockbusterek után, mint a Deadpool 2., a Halálos iramban: Hobbs és Shaw és A gyilkos járat, Leitch most az eddigi legszemélyesebb, leginkább önreflexív filmjével rukkolt elő, nem mellékesen pedig arról is gondoskodott, hogy az üzenete minél többekhez elérjen, hiszen a címszerepben napjaink talán legnagyobb hollywoodi sztárja, a szűnni nem akaró Barbie-láz egyik kulcsalakja, Ryan Gosling hajt végre veszélyesebbnél veszélyesebb mutatványokat.
Szomorú aktualitása ellenére A kaszkadőr egy hallatlanul szórakoztató és látványos akció-vígjáték, amely a kulisszák mögé beengedve a filmkészítés egy kevésbé ismert, ám annál izgalmasabb oldalát is bemutatja. Mindenképpen örvendetes, hogy végre foglalkozik egy film azoknak a munkájával, akik nélkül a mozi már régen halott lenne, ráadásul mindezt olyasvalaki tárja elénk, aki hitelesen tud beszélni erről a közegről. A kaszkadőr legviccesebb jelenetei azok, amelyek az őrület határát súroló forgatáson játszódnak - a cselekmény első harmadát jobbára ezek teszik ki, majd beindul a szinopszisban már megpendített nyomozós szál, amitől erősen hullámzóba csap át a film ritmusa. Innentől menetrendszerűen követik egymást a fantasztikusan megkoreografált akciószekvenciák, valamint Colt és Jody romantikus évődései, ami az indokolatlanul hosszú (egész pontosan 126 perces) játékidő alatt egy ponton túl repetitívvé és monotonná válik. Maga a szerelmi sztori egyébként sem kap akkora teret, mint ahogy azt a kedvcsináló beharangozók sugallták, pedig a Gosling-Blunt páros közti kémia szinte vibrál a vásznon, néhány semmitmondó, önismétlő dialógus helyett tehát szívesebben néztünk volna több olyan jelenetet, amiben csak ők ketten ugratják egymást.
Amiért viszont a legtöbben jegyet fognak váltani erre a filmre, arra igazán nem lehet panasz: zseniális, ahogy Colt a szakmai tudását kamatoztatva mászik ki az egyre szorultabb és halálosabb helyzetekből, minek köszönhetően sokszor nem is a tulajdonképpeni csihi-puhit a legszórakoztatóbb nézni, hanem azt, ahogy a kaszkadőr főhős a másodperc törtrésze alatt megtervezi, miként fog kibabrálni és elbánni a rosszfiúkkal. A stáblista közben pergő werkfilmet is érdemes végigülni, hiszen garantáltan ámulni fogunk azon, hogy a dublőrök, illetve maga Gosling(!) hogyan csinálták meg ténylegesen ezeket a kreatív, de szédítően merész mutatványokat.
Egészen a stáblista utáni jelenetig (mert A kaszkadőrben ilyen is van!) nekem sem volt fogalmam arról, hogy Leitch akció-vígjátékának alapjául egy, a nyolcvanas években futott sorozat szolgált. A hazánkban soha nem sugárzott The Fall Guy főhősének (A hatmillió dolláros férfiből ismert Lee Majors alakításában) szintén Colt Seavers a neve, ám ő kaszkadőr főállása mellett fejvadászként is keresi kenyerét. A rendezővé avanzsált Leitch az öt évadot megélt televíziós sorozat filmes adaptációját első körben egyfajta noir hangulatú eredettörténetként képzelte el, ami stílusában inkább az ugyancsak Gosling főszereplésével készült Rendes fickókra hajazott volna. A projekt aztán Emily Blunt csatlakozásával jelentősen átalakult, s bár komoly panaszra így sem lehet okunk, mindenestre kíváncsiak lettünk volna, mennyiben sül el másképp ez a sztori némi elborult fekete humorral megspékelve.
A kaszkadőr minden hibájával együtt is páros lábbal rúgta be a nyári moziszezon ajtaját: Ryan Gosling Miami Vice-os dzsekiben feszítve rúg szét jó néhány segget minden idők legikonikusabb rockslágereire, és átsüt a vászonról, hogy iszonyúan élvezi ezt. Kell ennél több a felhőtlen szórakozáshoz? Hacsak valaki nem lép elő valami ennél is menőbbel, akkor semmiképpen sem!
