Wanda Maximoff (Elizabeth Olsen) és Vízió (Paul Bettany) egy átlagos házaspár egy átlagos amerikai kisvárosban. Illetve, ha jobban belegondolunk: dehogyis átlagosak. Wandának és Víziónak bőven vannak titkaik, előbbi tárgyakat képes mozgatni a puszta akaratával, Vízió pedig anyagtalanná tud válni. Ők ketten újonnan beköltözött lakókként próbálnak beilleszkedni egy amerikai kertvárosi közösségbe, de még a külvilág számára is érezhető, hogy valami nincsen teljesen rendjén velük. Vízió feltűnően okos és merev, Wanda pedig - mind kiderül - nem éppen a konyha ördöge, ám szeleburdiságát tudjuk csak be európai származásának (ahogyan arra az első epizód egyik legmulatságosabb jelenetében is utalnak). Kettejük különcsége pedig megannyi vicces szituáció forrása lesz.
Jac Schaeffer és kreatív csapata egy olyan premisszával rukkolt elő, amely mindenképpen érdekfeszítőnek és izgalmasnak hat. Szakítva az eddigi hagyományokkal, ezúttal a tévésorozat formátumát választották és választották úgy, hogy a jelek szerint az itt látottak szorosan fognak kapcsolódni a mozifilmek cselekményéhez, illetve a benne látott karakterekhez. Az eddigi példákkal ellentétben tehát olyan figurákkal találkozhatunk, akiket már a nagyvásznon is megcsodálhattunk (nem úgy, mint mondjuk Charlie Cox Fenegyerekét), ami máris nagyobb vonzerő lehet sok ember számára és amellyel ténylegesen megkezdték a mozi és tévé szuperhős közötti átfedést és kapcsolódást. Na de mi is az, amiben még különbözik a Marvel új projektje?
Az alkotók úgy tűnik, hogy kicsikét jobban eleresztették a fantáziájukat, igyekezték a kreativitás határait kitágítani és kicsit elkezdtek játszani a formával. A WandaVision az ötvenes-hatvanas évek amerikai sitcomjainak világát idézi és teszi ezt a műfaj minden fontos elemével: kapunk alánevetést, frappáns dialógusokat, adekvátan bugyuta és végtelenül aranyos helyzetkomikumot (Wanda esete a főzéssel, Vízió rágózása), kotnyeleskedő és kíváncsi szomszédot, aláfestő zenének pedig olyan muzsikát, amely szintén megállná a helyét az idézett korban. A legszebb azonban az egészben az, hogy bár jellemző az egészre egyfajta egészséges túltoltság, mégsem éreztem soknak, vagy túlzottan parodisztikusnak. A korhűség és a műfaj iránti szeretetet éreztem minden egyes képkockán (itt érdemes megjegyezni: Kevin Feige maga is imádja ezeket a sorozatokat, úgyhogy el tudom képzelni, hogy többszörösen szívén viselte a projekt sorsát és kimenetelét). Hogyha nem tudnám, hogy valami bűzlik Dániában (és ha nem lettek volna tárgyreptetések), akkor akár azt is gondolhattam volna, hogy itt valaki egy időkapszulát előásott, benne egy felfedezetlen gyöngyszemmel.
De valami természetesen nem kóser, ahogyan azt az első két epizód során néhányszor érzékelteti a rendező: hol csak pár pillanatra, hol kicsit hosszabban kitartva adják a jelzést (néha elég egy kósza, bújtatott Hydra-szimbólum), de csak épp annyira, hogy okozzanak némi zavart bennünk, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, visszatérjünk szereplőinkkel együtt ebbe a nagyon amerikai és nagyon klisésen kiegyensúlyozott világba. Erre az időre a sorozat felvillantja a rejtélyesség varázsát és leheletfinom feszültséget teremt a képsorok között - feszültséget, amelynek később egészen biztosan jelentősége lesz. De őszinte leszek, ugyanúgy szívesen veszem ezt a sitcomos világot azzal a ténnyel együtt, hogy ez az egész csak egy gonosz illúzió és szemfényvesztés: rendkívüli mód élveztem ezt a játékosságot, az ezzel járó múltidézést és kevés örömtelibb dolgot láttam mostanában annál, mint hogy Elisabeth Olsen és Paul Bettany teljes vállszélességgel, teljes testtel és verbális adottsággal átadja magát ennek a műfajnak és annak követelményeinek.
A beszámolók szerint az igazi közönség előtt felvett jelenetek valódi humorbombák, amelyeknek egyik legnagyobb erénye ez a két színész és a közöttük már korábban kialakult, jelenleg pedig abszolút kiaknázott kémia. Imádnivaló páros ők ketten, ahogy a maguk habókos módján próbálnak betagozódni és meghajolni a társadalmi normák előtt, hogy aztán konstatálják hátradőlve, hogy hát ők nem egy hétköznapi pár. És persze, hogy nem. Hiszen történetesen mindketten szuperhősök. (És egyikük ugye az előző filmek tanúsága szerint elvileg halott, de erről majd essék szó a későbbiekben, amikor már készen állunk beszélni erről a tényről.)
A legszebb az egészben az, hogy a WandaVision egyrészt érezhetően korántsem fedte fel az összes lapját, másrészt izgalmas ez a sötétben tapogatózás és az, hogy lehet majd találgatni a következőkben, hogy mi merre hány méter. Végül pedig, ahogyan arra már utaltam, nyilvánvalóvá teszi azt, hogy Feige-ék ezentúl jobban ráhajtanak arra, hogy kicsit felrázza a nézőjét és új utakat törjön magának. Lehetett volna itt színes-szagos szuperhőscsihipuhi, de jó érzékkel mégis valami "szimplábbat", ezzel együtt ötletesebbet húztak elő a kalapból. Hogy hová fogják kifuttatni ezt, arra még egyelőre csak találgatni lehet és reménykedni abban, hogy nem lesz megúszós és bagatell a végkifejlet. Érdekes lesz megfigyelni azt, hogy miként fonják egybe a szokatlan formát a témával (amely vélhetően a gyász, a veszteség feldolgozása lesz többek között) és miként tudja majd tartani a fináléig a meglepetés erejét. Akárhogy is, eddig bitang jó esélyei vannak arra, hogy azok számára is visszaadja a reményt ebbe a szuperhősvilágba, akik kicsit kiégtek és beleuntak az utóbbi Marvel-filmek kvázi sematikusságába. Alig várom a folytatást!