A horror műfajának koronázatlan királya még ma is ontja magából az újabbnál újabb történeteket, ám hiába adaptálják a regényeit, a kritika valahogy sosem halmozza el elismerésekkel a King-műveket. A legnagyobb filmes elismerést, az Oscar-díjat még az IMDb toplisták csúcsán tanyázó A remény rabjainak sem sikerült bezsebelnie (pechjére egy évben mutatták be a Forest Gumppal), de nem kapott szobrocskát az Akadémiától a megrendítő Halálsoron, sem semelyik másik King-adaptáció. Egy kivétel mégis akad, ugyanis Kathy Batesnek sikerült az, ami előtte és azóta sem senkinek.
Oscar-díjat nyert Stephen Kingnek.
Kathy Bates a Tortúra 1990-ben bemutatott filmadaptációjában nyújtott alakításáért, az elmebeteg könyvfanatikus, Annie Wilkes megformálásáért nyerte el a legjobb női főszereplőnek járó szobrot. A színésznő 1948. június 28-án látta meg a napvilágot, ami azt jelenti, hogy ma ünnepli 75. születésnapját.
Habár több mint öt évtizedes pályafutása során számtalan szerepben láthatta őt a közönség, mégis Annie Wilkes az, amely meghozta számára az igazán nagy ismertséget, az áttörést és sokan még ma is viszonyítási pontként tekintenek az alakítására. Joggal, ugyanis James Caan oldalán, sőt még őt is elhalványítva felejthetetlen figurát keltett életre a vásznon. Egy olyan hús-vér, rémisztő alakot, aki pont a tapinthatósága, az emberi mivolta miatt olyan félelmetes.
A Tortúra Stephen King egyik legjobb alkotása, amely szinte minden formában bizonyította, hogy elementáris erővel képes hatni a közönségre. Az 1987-ben megjelent könyv olvasás közben lassan fonja ujjait az ember torka köré, érezzük, ahogy egyre hevesebben lüktet bennünk a vér, rettegve lapozunk és nem tudjuk kitalálni, mi várhat ránk a következő oldalon. Lélegzetvisszafojtva várjuk a végkifejletet, ám nem is a zárás, hanem az odáig vezető út az, amely igazán nyomot hagy az emberben.
A történet főhőse egy sikeres író, Paul Sheldon, aki hosszú ideje írja már regénysorozatát, ám elege lesz belőle és persze saját főszereplőjéből. Elhatározza, hogy befejezi a sorozatot, és miután elkészül a könyvvel, felönt a garatra. Ittas állapotban autóba ül, de nem is ez okozza a bajt, hanem az a nem várt hóvihar, amely utoléri őt az észak-amerikai Sziklás-hegységben.
Pechjére az elhagyatott, magányos tanyán élő Annie Wilkes épp bevásárolni indul és rátalál Sheldon kocsijára, benne az íróra, és rögtön ráismer bálványára. Kihúzza Sheldont, hazaviszi és ápolni kezdi, és mikor átkutatja a férfi holmiját, megtalálja a még kiadatlan, új kéziratot. Wilkes olvasni kezdi imádott regénysorozata új részét, de nem számít rá, hogy búcsúznia kell kedvelt főhősétől. Nem akarja elfogadni, hogy Sheldon megölné Miseryt, ezért új regényt irat a férfivel, egy olyan történetet, mely csak az övé lesz.
Ha van könyv, amely képes kiváltani a klausztrofóbiát, akkor a Tortúra az. A könyv szinte egész cselekménye egy hóval körülzárt, mindentől távol eső tanyán, és annak régimódi kis házában játszódik.
A zsigerig ható pszichológiai horrort sikerrel ültették át a vászonra, és ez már csak azért is nagy szó, mert King könyveiből többségében sajnos gyenge adaptációk születnek. Kivétel persze a Frank Darabont rendezte filmek és a pár éve a Hulura készült 11.22.63, sőt bizonyos értelemben még a Ragyogás is jó, ha eltekintünk attól, hogy elrugaszkodott a regénytől. A Tortúra azonban nemcsak jól megragadta a könyv lényegét, hanem fel is tudta erősíteni a hatását.
Ritka, amikor egy adaptáció meglepi a nézőt, amikor ugyanolyan jó, vagy még jobb is, mint a könyv, de a Tortúra esetében nyugodtan beszélhetünk egyenrangú, egy szinten lévő alkotásokról. Ebben nagy szerepe volt az Annie Wilkest megformáló Kathy Batesnek, aki egyszer hol bájos és kedves, máskor pedig üres tekintetű, kiszámíthatatlan pszichopatává vált, szinte egy pillanat leforgása alatt.
A Tortúra nemcsak könyv formájában vagy filmként, hanem színpadi produkcióként is működik és ezt a hazai színházrajongók is megtapasztalhatják, ugyanis a budapesti Karinthy Színházban a mai napig műsoron van az előadás.