Az empátia teljes hiánya, sekély érzelmek, önimádat, megtévesztés és manipuláció: a héten debütáló, Joaquin Phoenix nevével fémjelzett Joker kapcsán összeszedtük azt a tizenöt filmes pszichopatát, akik mintapéldái ennek a mentális betegségnek.
Rangsor nélkül, szerkesztőségünk tagjai szerint ők érdemeltek helyet ezen a listán:
Max Cady (Cape Fear - A rettegés foka)
Ebben a manapság kevésbé ismert Martin Scorsese-filmben az agyontetovált és robbanékony természetű pszichopata bűnözőt, Max Cady-t Robert De Niro kelti életre, aki éppen a 14 éves börtönbüntetése után szabadul. Az új élet adta lehetőségek neki semmi sem számítanak, mindössze egy dolog lebeg a lelki szemei előtt: bosszút állni azon az emberen, aki börtönbe juttatta, az ügyvédjén. A Cape Fear - A rettegés foka (ami egyben egy remake is) annak ellenére, hogy nem vonultatja fel Scorsese bevett elemeit, még így is érezni a mester kézjegyét rajta. De Niro pedig csípőből hozza ezt az alávaló, az empátiát még hallomásból sem ismert pszichopatát, akinek nem egy ikonikus és emlékezetes jelenete akadt a 128 perces játékidőben.
Alex DeLarge (Mechanikus narancs)
"Ott voltam én, vagyis Alex és a három drúgom. Vagyis Pete, Georgie és Balfék." Aki egyszer látta Stanley Kubrick botrányfilmjét, az 1971-es Mechanikus narancsot, az egyhamar nem feledi annak kezdetét. A félelmet keltő, de mégis valamilyen szinten igéző tekintetű Malcolm McDowell sokunk rémálmaiban köszönt vissza, miután megformálta a filmtörténelem legikonikusabb gonoszát, Alex DeLarge-ot. Bárhonnan közelítjük meg a Mechanikus narancsot, bármilyen oldalról, a végén mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy egyrészt nem hiába tiltották be ezt a filmet a világ számos országában, másrészt pedig Kubrick elérte azt, hogy a gyomorforgató, pattanásig feszült és már-már horrorba illő jeleneteit kikerekedett szemekkel bámuljuk, nehogy lemaradjunk valamiről is. Letaglózó élmény, ami végérvényesen Alex pszichopata megmozdulásaiban csúcsosodik ki. Ha pedig azt írtuk, hogy a bevezetőt nehéz feledni, akkor a film utolsó jelentét egyenesen lehetetlen.
Kurtz ezredes (Apokalipszis most)
Francis Ford Coppola mesterművéről már sok szó esett a Puliwood hasábjain, elég csak a most szeptemberben debütált Végső vágást vagy éppen a számtalan érdekes kikacsintást említenünk, és egy pszichopatákkal foglalkozó listán is nehézségek nélkül megállja a helyét az Apokalipszis most. A film főhőse, Willard százados (Martin Sheen) azt a feladatot kapja, hogy a magát kiskirálynak kikiáltott Kurtz ezredest (Marlon Brando) tegye el láb alól, hiszen ez a vietnami türannisz roppant mód szúrja a szemét az amerikai kormánynak. Ahogy halad előre a cselekmény, halad előre a folyón Willard, úgy ismerjük meg az ezredes háttértörténetét, amiből szépen lassan körvonalazódik a mentális egészségének megbomlása. Ez persze a film végi puritán, de pont emiatt annyira döbbenetes gyilkossággal zárul le, amibe nem csak a szereplők, de maga a néző is beleroskad. Brando minden egyes kiszámíthatatlan félelmetes megmozdulása aranyat ér, élükön a híres "a borzalomnak arca van" monológgal.
Annie Wilkes (Tortúra)
Paul Sheldon, a híres és sikeres regényíró balesetet szenved a hólepte, kanyargós úton, de szerencséjére a jámbornak és kedvesnek tűnő Annie Wilkes nyomban ott terem, hogy hazavigye a lábát tört férfit. Sheldon még nagyobb szerencséjére Annie a legnagyobb rajongója is egyben, minden regényét kívülről fújja, így kapva kap azon az alkalmon, mikor Sheldon felajánlja neki, olvassa el a legújabb, eddig nem publikált történetét. A baj viszont ott kezdődik, hogy Annie kicsit sem szimpatizál az új könyv végével, és addig tartja fogva a férfit, amíg nem ír neki szerethetőbb végkifejletet. Az pedig már csak olaj a tűzre, hogy Annie egy hatalmas kalapáccsal szilánkosra töri Sheldon gyógyuló lábfejeit, hogy tovább tarthassa őt magánál. Stephen King egyik legismertebb művét majd' 30 éve készítették el, de Kathy Bates ikonikus alakítása a mai napig megállja a helyét, és azóta is példaként lebeg az újabb színészgeneráció számára.
Joker (A sötét lovag)
Egy kiszámíthatatlan anarchista. Leginkább így lehetne jellemezni a Christopher Nolan és a megboldogult Heath Ledger által megálmodott bohócot, akire a mai napig joggal hivatkoznak úgy, mint a valaha volt legjobb Joker. Jokernek eme inkarnációja a Nolantől megszokott realista megközelítést alkalmazta, ami remélem mondanom sem kell, hogy több olyan ikonikus, ámde vérfagyasztó pillanatot okozott a filmkedvelő közönségnek, melynek láttán néha komolyan elgondolkodtunk azon, hogy vajon a sebhelyesarcú bohóccal vagy inkább magával az ördöggel lejtenénk egy táncot a sápadt holdfény társaságában. A végsőkig kiismerhetetlen figura az eszköztárát tekintve nem igazán volt túlzottan válogatós, ha a helyzet úgy hozta, akár egyetlen ceruzával képes volt eltenni a láb alól bárkit, bár a foga fehérjét - jobban mondva a sárgáját - csak kedvenc kése és egy folyton változó eredettörténet kíséretében mutatta ki. Ledger bohóca ennek ellenére mégsem ekkor, hanem sokkalta inkább az elme legsötétebb bugyrait szabadjára engedő tréfáival vívta ki magának jól megérdemelt helyét a legnagyobb pszichopaták csarnokában.
Hans Landa (Becstelen Brigantyk)
Christoph Waltz Landa ezredese Tarantino életművének talán legérdekesebb gonosztevője. A Náci rezsim egyik legsikeresebb embervadászaként aposztrofált Landa, akárcsak egy macska az egérrel, előszeretettel játszadozott el az áldozataival, hogy aztán a móka végeztével hidegvérrel küldje át őket a másvilágra. Megrögzött sorozatgyilkosoknál noha már láthattunk hasonlót, azonban az ezredes arrogáns személyisége, meglehetősen furcsa humora és hideg eleganciája, valamint bájgúnár mosolya egy olyan nem mindennapi karaktert eredményezett, amely még Tarantino mércével mérve is joggal kaphatta meg a rosszak közt is a legrosszabbnak járó elismerést. Persze mint minden Landához hasonló egyén, végül Waltz karaktere sem volt képes ellenállni az első blikkre főnyereménynek tűnő kapásnak, ami annak rendje és módja szerint természetesen az ezredes saját arroganciáját felhasználva vetett véget Landa karrierjének.
Adrian Veidt/Ozymandias (Watchmen)
Veidt listánk egyik valódi kakukktojása, ugyanis az eredetileg álarcos igazságosztóként nyilvántartott milliárdos minden, csak nem az igazság mecénása. Az emberfeletti intelligenciával megáldott Adrian sok mindenre használhatta volna vele született képességét, viszont ő úgy döntött, hogy erejét latba vetve megmenti a világot az elkerülhetetlen apokalipszistől, kerüljön az bármibe. Egy ilyen tett alapesetben nemes cselekedetként is bevonulhatott volna a történelemkönyvekbe, azonban Veidt világmegváltó terve még a képregényes antagonisták szemével nézve is minimum a legaljasabb húzások egyikeként van jelen. Ebben az esetben viszont még nem vettük számításba azt a rideg, mindenféle emberi érzelmektől mentes arckifejezést, melyet még az emberségtől, mint olyantól rég eltávolodott Dr. Manhattan is megirigyelt volna.
Dr. Hannibal Lecter (A bárányok hallgatnak)
A Sir Anthony Hopkins által életre keltett Dr. Hannibal "Kannibál" Lecter listánk egyik legsokoldalúbb és egyben legellentmondásosabb szereplője. Az egykor pszichiáterként tevékenykedő sorozatgyilkos ugyanis a szó átvitt és valós értelmében is valódi ínyencnek mondható, aki jól megválogatja, hogy pontosan kiket is kíván elfogyasztani. Thomas Harris amerikai író karaktere Hopkins alakításában A bárányok hallgatnakban egyszerre kelt undort, félelmet, valamint valamiféle furcsa kíváncsiságot a nézőben, mivel Lecter manipulatív, ám kétségtelenül megnyerő modorának hála ember legyen a talpán, aki nem esik áldozatául.
Jack (A ház amit Jack épített)
Sármos, zavarba ejtően intelligens és tehetséges építész, akitől a művészetek sem állnak távol - ő Jack. Kényszeres, nyugtalanítóan kimért és minden fajta érzelemtől mentes sorozatgyilkos, aki a szellemi kiteljesedés érdekében egyre lejjebb ereszkedik a maga által megteremtett pokolban - ő is Jack. Matt Dillon viszont fekete humorral tarkított, olykor (nem is olyan ritkán) felkavaróan sötét alakítással vitte vászonra a látszatra mindennapi fickó totális megborulását. Lehetetlen nem figyelni a beszámíthatatlan férfi mozdulatait, vagy nem elveszni Jack nyugtalanító múltjában, ahol már jóval az első vérontása előtt korai jeleit mutatta a szellemi labilitásnak. Kezdetben csak egy amatőr, de legalább annyira kíváncsi gyilkos, aki később egyre kifinomultabb művészi kompozíciókat alkot áldozataiból - remélve, hogy egyszer elkészülhet élete főművel. Az igazán parádés és talán rémisztő is az egészben, hogy nagyon nehéz ténylegesen viszolyogni Jacktől, szofisztikált stílusa és átlagon felüli intelligenciája már-már a néző rejtett perverzióit is felszínre hozza, és a film során nem csak megfigyelői, de majdhogynem bűnrészeseivé is válunk Jack tetteinek.
Daniel Plainview (Vérző olaj)
Szinte biztosra vehető, hogy ha a háromszoros Oscar-nyertes Daniel Day-Lewis egy pszichopata adottságokkal bíró karaktert alakít, akkor az mérföldkőként fog bevonulni a filmtörténelembe. Így is lett a 2007-ben debütált Paul Thomas Anderson-alkotás kapcsán, amiben a legendás színész Daniel Plainview szerepében egy önző, arrogáns, kellően egoista és az embereket semmibe vevő olajmágnásként született újjá. Bele se merünk gondolni, hogy a method stílus révén miket kellett csinálnia Day-Lewisnak, hogy így eggyé tudjon olvadni ezzel a rohadékkal, aki habozás nélkül lopózna be az üzlettársai házába az éjszak közepén, hogy elvágja torkukat, ha nemet mondanak az ő ajánlatára. Nem könnyű darab a Vérző olaj, nagyon embert próbáló, ami elsősorban nem a hosszas játékideje (158 perc) miatt éri el hatását, hanem az adott téma és a lehengerlő, de egyben ijesztő alakítások révén, amikre a film végi "tejes" monológ teszi fel a koronát.
John Doe (Hetedik)
Nem lenne teljes a lista az egyik legismertebb neo-noir gonosz, a Kevin Spacey által életre keltett John Doe nélkül. A pesszimista sorozatgyilkos a hét főbűn motívumát használja fel áldozatai kiválasztásához és módszeres, jó előre kitervelt meggyilkolásához. S teszi mindezt azért, hogy felhívja a társadalom figyelmét a közönyös, érdektelen világunkra, ami mostanra már szemet hunyt ezen megbocsájthatatlan bűnök felett. A pszichológiai thriller zsánerének egyik fontos mérföldköve a Hetedik, amiben a gyilkos eléri a célját, a detektív főhős (legalábbis az egyik) pedig elbukik. Spacey karaktere türelmes, eltökélt és ami a legfontosabb: mindent hajlandó feláldozni a cél érdekében. Hosszas tervezés előzte meg életművét, ami végül a "Mi van a dobozban?" jelenet során be is teljesedett a filmtörténelem egyik legsokkolóbb fináléjában.
Amy Dunne (Holtodiglan)
Egy másik meghatározó Fincher film főhősnője is utat tört magának a listánkra Amy Dunne személyében. Kevés alkalommal kap el minket a Holtodiglan utolsó képkockájához köthető kényelmetlen érzés, ami egyben a film nyitó beállításaként is funkcionál - csak hát mire a záró stáblistához érünk, egészen más kontextusba helyezzük a látottakat. Rosamund Pike a karakter mesteri megformálásához többek között a listán szintén szereplő Sharon Stone játékát is tanulmányozta az Elemi ösztönben. Amy szerepében Pike-ot végül a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjra jelölték, amiért ezt a rideg és manipulatív karaktert bemutatta a nézőknek, akinek emberi értékeit és erkölcsi normáit teljesen kifordította a média és az egészségtelen párkapcsolata. Amy hazugságot hazugságra halmoz, hogy végül görbe tükröt mutasson férjének és a társadalomnak egyaránt.
Anton Chigurh (Nem vénnek való vidék)
Javier Bardem Oscar-díjas alakítása Anton Chigurh-ként is betonbiztos helyet tudhat magáénak ebben a "díszes társaságban". Nem is csoda: kevés olyan karakter van, akitől már akkor a hideg futkos a hátunkon, ha elkezd valakivel egy fej vagy írás játékot űzni - ahol bizony ezen az aprócska döntésen a szembenálló illető élete a tét. A Coen-fivérek filmjének legemlékezetesebb karaktere megállíthatatlan tornádóként söpört végig a modern vadnyugaton, Chigurh a pszichopata fogalmának tökéletes megtestesítője: érzelem- és empátiamentes, bármiféle lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkol hidegvérrel - előle pedig még maga a főhős sem menekülhet. Bardem alakítása az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb gonoszává tette a karaktert, a színész pedig 2012-ben ismét megvillogtathatta tehetségét a Skyfall-ban, mint Bond ellenfele, Raoul Silva.
Catherine Tramell (Elemi ösztön)
A filmtörténelem egyik legtöbbször megállított jelenetében Sharon Stone játszik a kihallgató rendőrök és a közönség idegeivel is, épp olyan ördögi manipulációt űzve, mint ahogy azt az egész film során is teszi. Az egyik legismertebb erotikus thriller antagonistájaként Stone a híres bűnügyi regényírót, Catherine Tramell-t alakítja, akit aktuális férje meggyilkolásának vádjával kezdenek el megkörnyékezni a detektívek. Ám pontosan úgy, ahogy készülő regényében is teszi a gyilkos, szép lassan ő is az ujjai köré csavarja Michael Douglas karakterét, Nicket. Stone manipulál és kihasznál mindenkit, írói munkássága és saját testi élvezeteinek kielégítése céljából. A hölgyemény ráadásul egy pszichológus diplomát is magáénak tudhat, úgyhogy könyörtelen ellenfele bárkinek, aki szembe mer szállni vele - ő bizony a megtestesült femme fatale.
Patrick Bateman (Amerikai pszichó)
Noha az eredeti Psycho nem került fel a listánkra (a disszociatív személyiségzavarban szenvedő Norman Bates nem a klasszikus értelemben vett pszichopata), az "amerikai" változat főszereplője, Patrick Bateman az elsők között jutott eszünkbe. Christian Bale ikonikus szerepe a Wall Street-i bankárok üres, materialista világába kalauzol el bennünket, ahol a főhős az anyagi javakon túl semmit sem tud már igazán értékelni. Teljesen eltávolodott a társadalomtól és az erkölcsi moráltól: nappal menő, egoista üzletemberként, éjszaka pedig sorozatgyilkosként éli ki magát. A normális emberi kapcsolatai végérvényesen eltűntek, akik megmaradtak, azok is pusztán felületes értékeik miatt lehetnek még életben. A megannyi arcápoló krém, méregdrága öltönyök és gondosan megtervezett névjegykártyák alatt csupán az önös érdekei vezérlik Bateman-t.