Amikor először meglátjuk ebben a filmben Jean-Claude Van Damme-ot, akkor éppen a plafonon függeszkedik, spárgában. Egyik ikonikus beállása ez és ezt tudja a film is, ennél emblematikusabb képet nem választhatott volna a karakter felvezetéséhez. Ami ez után következik, az már sajnos kevésbé nevezhető érdekesnek, az ikonikusság veszélye pedig végképp nem fenyegeti. 

A történet a következő: adott egy egykori titkos ügynök, La brume (Van Damme), aki évek óta elvonulva él és zsoldosként keresi a kenyérre valót. Relatíve nyugodt életéből az rázza fel, hogy huszonéves fia, Archibald (Samir Decazza) veszélybe kerül, aki ráadásul azt sem tudja, hogy apja igazából egy profi titkos ügynök volt. Így a mentőakció nem csak annyiból áll, hogy megvédje ezer veszélytől a srácot, de abból is, hogy elfogadtassa vele: ő az, aki annak idején elhagyta őt és aki csak távolról támogatta anyagilag a fiú életét. 

Tipikus felállás, amikor van egy apa-fia duó és kettejük személyisége, attitűdje különbözőbb már nem is lehetne. Majd különböző veszélyhelyzetekben kényszerülnek arra, hogy összecsiszolódjanak és elfogadják a másikat úgy, ahogy van, hogy aztán a végén kicsit felismerjék magukban a másik személyiségjegyeit. David Charhon rendező ebből a kiindulópontból rendezett egy filmet, ami azonban képtelen szállítani bármiféle eredetiséget vagy akár jól irányzott humort. Ami azt illeti, a cselekmény megelégszik azzal, hogy bugyuta és eredetiségtől mentes poénokat szállítson.

Van itt Tony Montana-imitátor gonosztevőcske, akinek egyik legfőbb karakterisztikája, hogy síkhülye és úgy öltözködik, mint a Sebhelyesarcú főszereplője. Akad egy teszetosza igazgató, akinek egyik legfőbb karakterisztikája, hogy síkhülye. Van egy nyomozó, aki pedig ha nem is síkhülye, de síkideg, mert annak idején Van Damme karaktere levarrta a feleségét. És van egy Van Damme, akinek jól áll a bohóckodás, de még jobban állna, ha adott lenne hozzá egy megfelelő forgatókönyv. A poénok többsége tehát kimerül a jó öreg franciás humorizálásban, azaz megy a bohóckodás, némi infantilizmussal egybeköltve, amire csak azért nem lehet igazán haragudni, mert talán némi önreflexiója is van és láthatóan nem is vágyott többre annál, amit szolgáltat.  

Ha már akciókomédiáról van szó, ejtsünk pár szót az akciójelenetekről is: Van Damme a már említett spárgán kívül lead néhány rúgást, belekeveredik egy autósüldözésbe, de igazán ütős koreográfia és ötletek híján egyik sem képes istenigazából visszaadni a legenda igazi nívóját. Marad tehát a színész veleszületett karizmája és az, ahogyan nagyon komolyan előad egy-két szöveget, mintegy jelezve közben, hogy azért ő érti a tréfát és benne van egy jóízű bohóckodásban bármikor. Az pedig tényleg szimpatikus dolog, ha egy ekkora sztár, ekkora ikon, mint amilyen ez a belga harcművész képes kicsit marhulni. Ahogyan az is, hogy képes totál egyenes arccal kimondani azt a mondatot, hogy ő bizony sose drogozott, számítva a néző reakciójára, hiszen tudjuk ám jól, hogy szétkokainozta magát még a kilencvenes években. De pusztán ez nem képes megmenteni a filmet attól, hogy unalmas legyen és fantáziátlan.

Ahogyan nem segít a helyzeten az sem, hogy egy közel kétórás alkotásról beszélünk, ami - Van Damme ide vagy oda - határozottan hosszúnak minősül egy ilyen agyatlansághoz, pláne akkor, ha a történet és a konfliktusok kvázi alibinek minősülnek ehhez az idétlenkedéshez és a végére kialakult családi perpatvarhoz (amiben egyébként valahol lett volna fantázia, ha normálisan megírják a forgatókönyvet). Így tehát - bár végeredményben nem lett olyan katasztrofális, mint a hasonló felállású Shaft-film Tim Story rendezésében, azért - az érdektelenség és a zsibbasztó bugyutaság erősen rányomja a bélyegét az összkép megítélésére. Szórakozni persze még így is lehet rajta, ha kikapcsoljuk az agyunkat, de sokat azért ne várjunk tőle.