A kamera az utcát pásztázza. Lesi az embereket, mintha keresne valakit. New York utcáin járunk, az örökké nyüzsgő, zajos város forgatagát nézzük, majd egyszer csak - mintegy jelképesen - egy aluljáróból feljön az ember (az EMBER), akit annyira vártunk. John Shaft peckesen, büszkén, határozottan és mégis irigylésre méltó lazasággal tör fel, majd vágja át magát a forgalmon. Mit sem törődik a sárgálló taxikkal, amelyeknek útját állja. Az ő neve Shaft és büszke rá. Isaac Hayes dallamai pedig ennek a lazaságnak tökéletes együttjárói.
A jelenet még 1971-ből való, a Gordon Parks által rendezett legelső Shaft filmből és így vonult be az afro-amerikai detektív a mozgókép történetébe, testtartásával és kérlelhetetlen attitűdjével mintegy elégtételt véve az éveken át tartó szegregációért és megelőlegezve egy rakás soron következő filmet (pl.: Coffy; Foxy Brown; Blacula; Trouble Man; Superfly). Ezen filmek előtt hajtott fejet Quentin Tarantino a Jackie Brownnal, ezen filmek paródiáját és homázsát nyújtotta Scott Anderson Black Dynamite-ja és ezek azok a filmek, amelyek B-filmes közegben ugyan, de hangot adhattak a fekete bőrű színészeknek. A Shaft-nek később két hivatalos folytatása is készült (a nagy sikerre való tekintettel): a Shaft és a nagy zsákmány (1972), valamint a Shaft Afrikában (1973), amelyekben az első filmhez hasonlóan Richard Roundtree fitogtatta keménységét a világ gonosztevői előtt. Kevéssé ismert tény, hogy még televíziós sorozat is készült ezt követően, ám ez már csak hét epizódot élt meg. Nem baj, a nyomát otthagyta és maga a puszta tény, hogy 2019-et írunk, és még mindig nézhetünk új Shaft-mozit, nos, igencsak sokatmondónak bizonyul.
Mindezek mellett persze nem szabad megfeledkezni arról, hogy a széria már kapott 2000-ben egy kvázi soft-rebootot, amelyben nem más, mint Samuel L. Jackson vette át a stafétát Roundtree-től. A nemrég elhunyt John Singleton rendezésében készült filmet ugyan a konszenzus nem becsüli túl nagyra, mégis megérdemli a figyelmet. Singleton filmje sok helyütt túlzó effektusokkal él (tökéletes példa erre, amikor Shaft a rendszerben való csalódottságában falhoz vágja jelvényét) és egyes helyeken lehetett volna a dráma kiélezettebb, témaválasztása, a karakter kúlságát kidomborító (megint, sokszor kissé túlzó) eszközei, valamint kézműves akciójelenetei révén bőven van létjogosultsága és van miért szeretni. Ha pedig nagyon szigorúak és őszinték akarunk lenni, akkor ehhez hozzá vehetjük azt, hogy már a legelső Shaft-filmet se a briliáns cselekményvezetésért szerettük, hanem az atmoszférája, valamint a főhős kekec menősége és karizmatikussága miatt lopta be magát a kulturális köztudat szívébe. Úgyhogy sokat semmiképpen nem rontott a helyzeten.
Mivel Singleton filmje akárhogy nézzük, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, tizenkilenc évet kellett várnunk arra, hogy újabb Shaft-kalandot nézzünk. Az idők közben változtak. Igények formálódtak. Trendek éltek és haltak. Ha megnézzük azon filmeket, amelyek egy-egy régebbi széria újramelegítésére vállalkoztak (Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Creed, Toy Story 4, stb.), akkor azt figyelhetjük meg, hogy mindig egyfajta nosztalgikus látásmód érvényesül: a régi értékek felvonultatását mindig egy frissebb, modernebb felfogás prizmáján keresztül mutatják be. Indy-nek ott volt a fia, Rocky-nak egykori barátjának az utódja, Woody pedig egy újonnan készített játékot avat be világának rejtelmeibe és abba, hogy mi merre hány méter. Tim Story (Fantasztikus Négyes 1-2) filmje szintén két (illetve: három) generáció közötti különbséget, valamint különbözőségeikből fakadó nézeteltéréseket és szakadékot hivatott dramatizálni. A történet szerint az ifjú Shaft az FBI-nál dolgozik. Ez így önmagában kellően hivalkodónak hangzik, ám gyorsan kiderül, hogy igazából csak a számítógép előtt ül és adatokat dolgoz fel és elemez - amikor pedig ezzel próbál meg csajozni, rendre fel is sül. Amikor egy közeli barátja kábítószertúladagolás következtében meghal, saját szakállára nyomozni kezd az ügyben (mert természetesen nem hiszi, hogy szimpla túladagolás van a halál hátterében), majd egy ponton segítségül kényszerül hívni rég nem látott apját: magát Shaft-et (akit ismét Samuel L. Jackson formál meg). Apa és fia reunion-nek lehetünk tehát szemtanúi, amelynek lényegi részét képezi az, hogy idősebbik Shaft kétségbeesetten próbálja a maga képére formálni a srácot.
Ez az alap így első blikkre annak ellenére is működőképes lehetett volna, hogy teljesen elkanyarodtak attól a szellemiségtől, amelyet még az előző filmek képviseltek. Nem mintha ezt az irányváltást és az ezzel együtt járó hangvételbeli változást nem lehetne még könnyedén védeni: a változás nem rossz dolog, sőt. A szuperügynök James Bond is többféle stáción átesett, kőszívű csajozógéptől kezdve bohóckodó lebedőakrobatán át egészen a gyászoló özvegyig volt ő minden és ezek a változások nem ejtettek csorbát a jóhírén (még ha átmenetileg úgy is gondolták egyesek, hogy ez megtörtént). Hogy Shaft miként bírta ezt a változást? Rosszul.
Amint azt a trailerek is sugallták, Tim Story komédiában gondolkodott. Nem elégedett meg az előző filmekben is jelenlevő laza egysorosokkal és a főszereplő által képviselt lazasággal, a humort minden eddiginél dominánsabban szerette volna megjeleníteni, igyekezetében (inkább erőlködésében) pedig odáig merészkedett, hogy még egy hányásjelenetet is beintegrált poénforrás gyanánt. Ezt a példát pedig indikátorának szánom a film igénytelenségének és gyermetegségének.
Story a két főszereplő közötti különbségeket a maszkulinitás mibenlétével hivatott megmutatni, ami egy rakás otromba és kínos jelenetben nyilvánul meg. Idősebb Shaft (azaz Jackson) Story interpretációjában egy gátlástalan csajozógép, aki a nőket egyenlővé teszi a nemiszervükkel és aki fiát (aki egy sokkal érzékenyebb generáció szülötte) egyből lebuzizza, amint ennek a tulajdonságnak az árnyalatát sem fedezi fel rajta. A film elvárja, hogy ezen nevessünk és biztos vagyok abban, hogy sokaknál eléri a célját, a magam részéről azonban folyamatosan azt éreztem, hogy nem csak engem vesz hülyére a film, de a Shaft-filmek örökségén is két lábbal tipor. Mindezt figyelembe véve hozzá kell tegyem, nem arról van szó, hogy nem venném észre a karakter alapvető, Bond-filmektől örökölt szexista attitűdjét, és azt, hogy Shaft sosem volt egy komplex figura, a problémát abban látom, hogy kizárólagosan ezen tulajdonságára építenek fel egy egész filmet, melyet aztán rossz ízlésű poénokkal támogatnak meg. Hiába van tehát jelen Samuel L. Jackson, már-már parodisztikusan tahó figurája dacára minden karizmának inkább antipatikus és sokszor idegesítő, semmint badass (még ha vannak is pillanatai), a partnerét alakító Jessie T. Usher pedig erőtlenül és haloványan botorkál egyik jelenetből a másikba. Ami működő kémia lehetne, azt Story gyorsan agyoncsapja néhány humorosnak szánt, de inkább kínos dialógussal és ugyanez vonatkozik a karakterábrázolásra, valamint karakterfejlődésre, arra hogy miként találja meg az ifjonc a belső Shaftjét: semmi foganatja, semmi súlya. Benne van a vérében a menőség és ennyi. Köszi. Az egyetlen igazi fény a sötétségben Alexandra Shipp, aki mint mindig, ezúttal is képes némi bájt kölcsönözni ebbe az egész ordenáréságba.
A film végső megítélésén az sem segít, hogy a nyomozószál pusztán alibiként van jelen, istenigazából semmi tétje nincsen neki és őszintén, pár órával a megtekintés után már alig emlékszek belőle valamire. Az akciójelenetek ugyan korrektül vannak lefilmezve (értsd: nincsenek agyonvágva és egy szolid R-besorolásra gyúrtak az alkotók), de csak egy-két emlékezetesebb momentumra futotta: ilyen például Richard Roundtree késrántásra adott válasza, ami tényleg vicces és tényleg badass még ha Indiana Jones egyszer régebben már el is sütötte.
A modernizálással egybekötött múltidézés ezúttal tehát nem jött be, pedig a generációs különbségek felvonultatásában lehetett volna kraft. Faltól-falig menőség helyett kínosan gyermeteg vicceskedés és izzadtságszag lett az eredmény, ezért pedig igazán kár volt rehabilitálni a két ikont (Jacksont és Roundtree-t) és igazán kár volt pazarolni az időt és az energiát arra, hogy egyáltalán megírják a forgatókönyvet. És az itt már igazán nem számít, hogy három Shaft egyszerre szeli az aszfaltot peckesen és öntudatosan. A film helyében én inkább fordulnék le az aluljáróba.