A "gyökerek" kifejezést pedig lehet akár többféleképpen is értelmezni, ha éppen úgy tartja kedvünk. Értelmezhetjük úgy, hogy igen, a rendező visszatért régi nagy slágereinek a szellemiségéhez (Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén), de úgy is, hogy ismételten gyökér (értsd: nem túl nívós, olykor sértő) poénokkal operál. A Zöld könyv Oscar-díja után ez kicsit furcsa váltás, de alapvetően nincsen ezzel a baj, sőt. Valamilyen szinten még imponáló is, hogy azt követően újra fel merte vállalni, hogy mennyire vonzódik az alpáribb poénokhoz. 

A Ricky Stanicky története, alapkoncepciója egyébként egészen ötletes: három jóbarát egy rosszul elsült gyerekkori csínynél egy hirtelen ötlettől vezérelve egy fiktív osztálytársukra hárítják a felelősséget. Ő Ricky Stanicky. A hazugság olyannyira beválik, hogy ezt követően nem tudnak ettől elszakadni és akármilyen rossz fát tesznek a tűzre, a balhét mindig Ricky viszi el. Ricky az, aki később, felnőtt életükben is követi őket. Ott van akkor is, amikor koncertre szeretne elmenni a három jóbarát, de gyávák ahhoz, hogy a párjaiktól elkérjék magukat.

Egy ponton azonban a hazugság annyira kinövi magát, hogy mind a barátok, mind a rokonok szeretnének végre találkozni ezzel az emberrel (aki egyébként újabban hererákkal is küzd - fiktíven). Megoldás gyanánt kitalálják, hogy felbérelnek egy nevenincs, amatőr színészt, hogy egyetlen alkalommal - egyikük babájának a körülmetélési ceremóniáján - legyen jelen, játssza el, hogy ő Ricky (természetesen miután behatóan tanulmányozta a Bibliát, melyben az összes hazugságot és Ricky-s történetet felvezették a fiúk). Az újabb csíny túl jól sikerül, a színész a szerepét túl hitelesen játssza és a dolog odáig fajul, hogy nem csak hogy mindenki megkedveli őt, de ő maga se szívesen veti le ezt követően ezt az új szerepet. Innentől kezdve egy-két nagyobb konfliktus éppen abból adódik, hogy egyre inkább magáévá tudja ezt az identitást, minden egyes megnyilvánulásával - legyen az megfontolt, vagy pusztán dőreségből előadott -, saját feje fölé glóriát pozícionálva. 

Mint mondtam, a koncepció abszolút megállja a helyét, bőven van benne potenciál ahhoz, hogy remek, komikus helyzetek katalizátoraként funkcionáljon. Ennek keretén belül lehet beszélni arról, hogy a hazugságaink előbb-utóbb óhatatlanul vagy utolérnek, vagy túlnőnek rajtunk, ahogyan arról is, hogy sokszor a legváratlanabb pillanatokban jön egy lehetőség, amely a legváratlanabb módon változtatja meg az életünket. Ezeknek a gondolatoknak alárendelve pedig még mindig ott van megannyi lehetőség arra, hogy Farrelly kimutassa az éretlen poénok iránti apadhatatlan szenvedélyét. 

A fentiekből csak az utóbbi tudott teljesülni. Pedig nyomokban fellelhető némi gondolatiság is, valahol a sorok között elrejtve, elszórva, de csak mutatólagosan, jelezve: tessék nézni, van némi igényük az alkotóknak arra is, hogy egy pici jellemfejlődést is abszolváljanak. Zac Efron karakteréről például egy ponton kiderül, hogy édesapjának köszönhetően vacak gyerekkora volt. Ezzel akár kezdhetne is valamit a forgatókönyv, de megelégednek annyival, hogy megemlítik, bízva abban, hogy elég lesz a nézőknek arra, hogy megmagyarázzák az ő gyermeteg és bunkó viselkedését. És ami még rosszabb: hogy ezáltal a fináléban kvázi feloldozást kapjon az összes hazugságáért és felnőttkori botlásáért.

Az alkoholizmus egyébként egy visszatérő, domináns elemként működik a filmben, érezhető, hogy a megannyi forgatókönyvíró keze között átslisszolt szkript valamelyike meglehet, sokkal behatóbban foglalkozott a témával, hogy aztán a látható végeredményben már csak egy olcsó és semmitmondó fél-eszközként és humorforrásként legyen jelen. A John Cena által megformált Rod (alias Ricky Stanicky) is remegő kezű alkoholistaként lép be a képbe, aki egy ponton előadja - humoros, rögtönzött standup-betétként -, hogy a szülei szerint ő egy semmirekellő és szaréletű. A filmnek leginkább csak ennyire van kapacitása, ha jellemábrázolásról van szó. Félmosolyt kiváltó vicceskedésre, amely mögött ott van egy félkészen megírt, hatástalanul levegőben lógó drámai szál. 

Amit ezen kívül nyújt a film, az többnyire éretlen, infantilis pöcspoénok tárháza. Láthatunk itt misszionárius pózban kefélő kutyákat, gyereket, aki kutyának öltözik és egy piros filctollat használ a pénisz szemléltetésére, valamint egy William H. Macy-t, aki hevesen előadott monológjai közben mindig olyan, mintha orálisan elégítene ki valakit. Sőt, ha ez nem volna elég, láthatjuk, amint egy véletlenül beketaminozott zsidó pap egy babán elkezdi végrehajtani a körülmetélést. A poénok nívótlansága persze csak egy dolog, William H. Macy-n - kár tagadnom - én is nevettem, de ettől még tény, hogy leginkább ezekkel az alpáriságokkal próbálják a filmet eladhatóvá tenni. Ez pedig így bizony meglehetősen csekély, ha azt látjuk közben, hogy akár valami értelmesebb, jól kigondolt és körülírt üzenettel is ki lehetett volna tölteni azt a szűk két órás játékidőt. 

Ennek ellenére John Cena, amikor csak tudja viszi a show-t, karakterének őszinte butaságát, naivitását és gyermeki szemléletét a maga jellegzetes érzékeny, izmos mackó módján teljes hitellel adja elő. Elnézzük neki azt is, hogy egy ponton Britney Spears-nek öltözik, ahogyan azt is, hogy karaktere abból él meg, hogy híres dalokat költ át, hogy azok maszturbációról szóljanak. Ami azt illeti, a maga módján egész vicces, ahogy beöltözik Alice Coopernek vagy Billy Idolnak és előadja a klasszikusaikat. Nem csoda, hogy James Gunn neki adta Peacemaker szerepét és azt sikerre is vitte, Cena egész egyszerűen remek komikus. Mellette a többiek eltörpülnek, még a tapasztalt Zac Efron is, akinek karaktere leginkább csak antipatikus, a barátait alakító Andrew Santino és Jermaine Fowler is csak küzdenek az egybites, egyszerűsített és minden érdemi komikumot nélkülöző szerepeikkel. 

Összességében egy olyan film ez, amely legnagyobb érdemeit John Cena puszta jelenlétéből profitálja, minden más csupán olyan, mint amikor egy félrészeg baráti társaság poénkodik egy kocsmaasztalnál. Ha ott vagy közöttük, még egészen jót szórakozhatsz rajtuk, de külső szemmel nézve már inkább csak megmosolyogtató és kínos az egész. Főleg, ha valaki folyton az alkoholizmussal és a péniszekkel viccelődik.